Nyolcadik fejezet ~ Késtél, Jules!

 Hirtelen, zihálva ültem fel. Az egész testem verejtékben úszott, hajam nedvesen a bőrömhöz tapadt, mély levegőt vettem, miközben kiszakadt belőlem egy hatalmas sóhaj. Álmodtam volna az egészet? Csak egy hülye álom lett volna? Azok a bizarr rémképek azonban visszavonhatatlanul beleégtek az elmémbe. Rossz érzés kerített hatalmába, a lidércnyomás túlságosan valóságos volt. A kezembe temettem az arcomat, miközben elmorzsoltam az orrom alatt egy-két szitkot. Az agyam vadul zakatolt, és hiába próbáltam lecsillapítani az elmémet, nem sikerült. Megdörzsöltem a szemem és nagyokat pislogva körülnéztem a szobában, ahol félhomály uralkodott ugyan, de még így is jól kivehetőek voltak a hatalmas, masszív bútorok szürke sziluettje. A falióra furcsán megnyugtató ketyegésének hangja töltötte meg a szobát. Megráztam a fejem, és visszadőltem a párnára. Lehunytam a szemem az oldalamra fordultam, és magamra húztam a takarót – ekkor döbbentem rá, hogy van még valaki az ágyamban. Hirtelen nyitottam ki a szemem. Megbabonázva néztem végig az édesen szunyókáló lányon. Az oldalán feküdt, felém fordulva és egyszerűen tökéletes volt, mintha csak valami ókori görög festő festette volna meg. Rakoncátlan vöröses tincsei, angyali arcába hullottak, amire árnyékot vetettek hosszú, dús szempillái. Rózsás ajkai résnyire nyitva voltak. Lizzie illata az orromba vándorolt, onnan pedig egyenesen a háborgó lelkemhez ért. Kezdtem megnyugodni. Már nem izgatott sem az álom, sem pedig a vihar, ami órák óta odakint tombolt. Hallgattam, ahogy az ablakon kopognak a kövér esőcseppek. Azonban, ha akartam volna se tudtam volna már visszaaludni, hiszen akárhányszor lehunytam a szemem, újra és újra annak az átkozott, szőke nőnek az arcát láttam magam előtt. Újabb villám cikázott végig a csillagtalan égbolton bevilágítva az ablakon, dörgött az ég. Mélázásomból egy hangos, vérfagyasztó sikoly térített vissza a valóságba.

— Semmi baj! — öleltem magamhoz, a zokogó lányt. — Csak a vihar az! Semmi gond!

— Utálom a vihart!  — suttogta kétsége esetten Lizzie, miközben arcát a mellkasomnak szorította. Gépies mozdulatokkal simogattam a puha haját, miközben visszadőltünk az ágyba.

— Tudom! — Nem voltam biztos benne, hogy mikor jött el az a pillanat, amikor menthetetlenül beleszerettem. Csak abban voltam teljesen biztos, hogy soha senkit sem fogok úgy szeretni, mint Őt. Ahogy hozzám bújt, tudtam, hogy Ő is így érez. Sohasem fog tudni mást szeretni, csak azt a nagyképű, önelégült barmot, aki talán nem is szerelmes belé. Kibontakoztam Lizzie öleléséből, miközben szitkozódva ültem ki az ágy szélére. Meztelen talpam a hideg kövön csattant, és egy hangos nyögés kíséretében feltápászkodtam az ágyból. Az éjjeli szekrényről felkaptam a cigarettásdobozt az erkélyajtóhoz botorkáltam, kitártam az ajtót és kiléptem a hűvös, nedves hajnali levegőre. Az egyik kerti székre vetettem magam, miközben rágyújtottam.

 Az égbolt még mindig szürke volt, de az eső már nem esett, csupán a hatalmas tócsák és a víztől fekete beton árulkodott róla, hogy alig pár perce még tombolt a vihar. A komor időjárás nem volt szokatlan, az év ezen szakán. Az emberek feszültek voltak és fásultak, mintha megannyi démon szippantotta volna ki szép fokozatosan a lelküket. Vettem egy mély levegőt, és szórakozottan néztem a felszálló kék füstöt miközben hallgattam az ébredező város szimfóniáját. Valahol kocsiajtó csapódott, kukásautó fordult az utcába. Innen fentről a dolgokra igyekvő emberkék olyanok voltak, mint a szorgos kis hangyák, robotoltak, mintha nem lenne holnap.

A levegőt megtöltötte a kávé illata. Lizzie jelent meg az erkélyen kezében egy-egy kávésbögrét szorongatott. Elvettem tőle az egyiket, és nagyot kortyoltam belőle. Szemem sarkából figyeltem ahogy a Lizzie is rágyújt. Zöld, plüss köntösében, kontyba fogott hajával, nyúzottan is ugyanolyan fenséges látványt nyújtott, mint mikor sminkben, talpig elegáns ruhába szórakozni megyünk. Lizzie leült a mellettem lévő székre. Szótlanul ültünk egymás mellett. Lett volna miről beszélnünk, azonban nem tudtam, hogy hol is kezdhetném, Ő pedig akárhányszor rám nézett mintha egy idegent látott volna. Lehúzta maradék kávéját, majd egyszerűen besétált a szobába, belépett a fürdőszobába és becsapta maga mögött az ajtót. Hangos sóhaj kíséretében bevittem az üres bögréket a konyhába és a mosogatóba raktam őket. Lehunytam a szemem, miközben a konyhapultnak dőltem. Egyre csak az álmom járt a fejembe.

—Minden rendben? — hallottam Lizzie kétségbeesett hangját. Megráztam a fejem, és ránéztem. Hosszú haja még mindig kontyba volt kötve, egy egyszerű fekete pólót viselt, cicanadrággal. Mosolygott ugyan, de a szemébe furcsa, megmagyarázhatatlan fény csillogott.  

— Álmodtam, valami faszságot! — sóhajtottam, de rögtön meg is bántam.  

— Mit álmodtál? — kérdezte, miközben elmosta a bögréket.

— Nem emlékszem — füllentettem, miközben félrehúztam a csipkefüggönyt, Judast kerestem a tekintetemmel, ám amikor nem láttam megadóan sóhajtottam. Álom volt!

— Te bolond! — nevetett fel, miközben lefröcskölt egy kis vízzel, mosolyogva csóváltam meg a fejem, miközben újra kinéztem az ablakon. Lizzie is csatlakozott, pár perc múlva megforgatta a szemét, és a sövény felé mutatott.

— Azok a lányok, akik ott állnak a sövénynél folyamatosan téged követnek! Már ide hozzám is. Kiborító!

— Ó, tényleg? — húztam perverz vigyorra a szám. — Ilyen népszerű volnék?

Lizzie újra megforgatta a szemét, majd rácsapott a fejemre.

— Au, ez fájt — mondtam és színpadiasan a fejemhez kaptam, azonban a mosolyom azonnal lehervadt, mikor észrevettem azt a furcsa nőt, aki engem bámult egy fának támaszkodva. Hosszú fekete ruha volt rajta, hatalmas karimás kalap. Napszemüveget viselt, pedig még mindig esőre állt. Hosszú, fekete szipkát tartott a kezében. Az egész olyan volt, mintha az ötvenes évekből lépett volna elő. Még a hideg is kirázott tőle.

— Ismered azt a nőt? — kérdezte Lizzie, miközben a karomba kapaszkodott, mintha csak meg akart volna védeni az ismeretlen nőtől, még a hangja is teljesen megváltozott, sohasem hallottam még ennyire komolynak.

— Azt hiszem — mondtam. — Maradj itt! Mindjárt visszajövök!

Határozott léptekkel indultam el a bejárati ajtó felé, mit sem törődve azzal, hogy csak egy szürke tréningnadrág van rajtam, vagy azzal, hogy Lizzie hangosan utánam kiállt. Ahogy kiléptem az utcára, az ajtó becsapódott mögöttem. Vettem egy mély levegőt, majd átszeltem az úttestet, és meg sem álltam a nőig, aki szinte vonzott magához.

— Végre megvagy Te szerencsétlen! — kevert le nekem egy hatalmas pofont, ami akkorát csattant, hogy visszhangzott tőle az utca. A sövény mellett álló lányok, akik eddig furcsán vihogtak, most elhallgattak. — Induljunk! Még sok a dolgunk!

— Milyen dolgunk? — értetlenkedtem, miközben az arcomra szorítottam a kezem. — Nem megyek sehova!

— Azt hiszed, hogy szórakozásból vagyunk ebben az istenverte emlékben? — kérdezte szemrehányóan.

— Milyen emlékben? Miről beszél?

— Damien! Elég legyen ebből! Teljesítettem az alku rám eső részét, talán még többet is, most te jössz!

— Milyen alku? Azt se tudom ki maga!

— Édes, jó Istenem — nyögte a szőke hajú. — Ennyire te sem lehetsz ostoba! Kérlek, mondd, hogy direkt csinálod, és csak bosszantani akarsz! Ugye, nem hitted azt, hogy mind ez igaz, és még mindig életben vagy? — az illúzió, hogy a Purgatórium csak egy könyörtelen lidércnyomás volt egy csapásra eltűnt, átvette a helyét a fájdalmas felismerés, hogy mindez csupán a múltam egy kis darabkája. Lilith hangos, gúnyos nevetésbe tört ki.

—Haha! Tényleg, nagyon vicces — mondtam, miközben mellkasom előtt összefűztem a karjaimat. Ajtócsapódásra lettem figyelmes, hátrapillantottam Lizzie az úttest szélén állva várta, hogy elfogyjanak az autók. Ekkor hirtelen megállt mellette egy hatalmas fekete autó. Soha egyszer sem örültem még ennyire édesanyámnak, mint abban az átkozott percben, amikor megállt Lizzie mellett.

— Feltett szándékom volt végig nézni, hogy miként szerencsétlenkedsz, de ez fergeteges! — mondta, miközben megtörölte könnybe lábadt szemét. — Évezredek óta nem szórakoztam ennyire jól! 

— Most már igazán abba hagyhatnád! Amúgy meg, ha ez egy próba, akkor miért te vagy itt és nem Judas? — Lilith nem válaszolt, csak állt megrökönyödve. Követtem a tekintetét, és döbbenten konstatáltam, hogy az anyámat figyeli.

— Anya, kérlek vidd be Lizzie-t, nemsokára én is megyek! — kiabáltam, majd hozzátettem. — Ígérem!

— A végzet néha elég röhejes dolgokat produkál — szólt Lilith, a hangjában volt valami, amit nem tudtam hova tenni, ahogy ránéztem már nem volt rajta sem a napszemüvege, sem a kalapja. Miután visszavette őket ellökte magát a fától és elindult. — Indulunk! — Anyámra néztem, aki még kétségbeesettebb arcot vágott, én meg csak intettem neki és elindultam Lilith után. Egy ideig csendesen mentünk egymás mellett, majd Lilith törte meg a csendet.  — Vegyél már fel egy pólót! Túl feltűnők vagyunk!

—És mégis, honnan szedjek, elárulnád? — kérdeztem szemrehányóan, Lilith morgott valamit az orra alatt, majd a kezembe nyomott egy pólót. Némi értetlenkedés után felvettem. — Hogy értetted az előbbit? — kérdeztem kis idő után, mikor kezdett a csönd kínos lenni. — A végzetről?

— Sehogy — felelte.

— Ez melyik emlékem?

— Az egyik a sok közül.

—Hogy keletkezett a Tájoló? — próbálkoztam azonban Lilith csak morgott egyet. — Vagy mindig is létezett?

— Fogd már be a szád! — morogta mérgesen.

— Én csak…

— Te csak mi? Hidd el, nem jó dolgunkban csináljuk ezt a hülyeséget! A Purgatórium volt az én menedékem, csak én voltam meg a lelkek, akik vagy fel, vagy le kerültek, erre jött ez az egész emeljünk fel lelkeket faszság, és mindenkit a nyakamra tett…

— Ki? — kérdeztem. Kíváncsi voltam, hogy kinek köszönhetem a halálom utáni szenvedést, ám a válasz, amit kaptam nem igazán tetszett.

— Hallgass már el! — mondta, miközben újra elindult. Átvágtunk egy szűk, baljóslatú, vizeletszagú sikátoron. Hiába voltak ott kukák meg törmelék, a graffitis falak visszahangozták a lépteinket. Olyan érzésem támadt, mintha valaki követne minket, azonban az annyira lehetetlennek tűnt, hogy megpróbáltam elhessegetni azt a képtelen gondolatot. Ahogy kiértünk a koszos sikátorból, és megpillantottam a virágmintás cégért egyből tudtam, hogy hol is vagyok. Egy megkönnyebbül sóhaj tört fel belőlem. Lilith óvatosan körülnézett, majd lenyomta a kocsma kilincsét és megszólalt az ajtó fölé szerelt szélcsengő. Az ismerős hang mosolyt csalt az arcomra. A kocsma azonban szokatlan volt, mintha zárva lettek volna. A székek az asztaloklapjain pihentek lefordítva, az itallapok a pulton hevertek, és Cherry sem volt sehol. A szemem sarkából figyeltem, ahogy Lilith leült egy bokszba, kalapját az asztalra dobta, majd intett, hogy üljek le én is. Ahogy elindultam felé, megakadt a szemem, azon az átkozottul hétköznapinak tűnő tükrön. Kikerekedett szemekkel meredtem rá, miközben teljesen biztos voltam benne, hogy ez ugyanaz, amiből előmászott, az a nem túl emberbarát parazita, ami meg akart enni. Tettem felé egy tétova lépést, miközben abban reménykedtem, hogy tévedtem. Késztetést éreztem, hogy hozzáérjek. Amint az ujjam találkozott a hideg, sima felülettel a foncsorozott üveg olyanná vált, mint a sima felületű víztükör. Ijedten húztam el a kezem, mikor fodrozódni kezdett, mint mikor egy kisgyermek kavicsokat dob egy tóba. Előszőr csak három ujj majd egy kézfej látszódott, majd egy kar és előkerült egy ősz fej, hosszú orr-ral és mélyen ülő, fekete gombszemekkel. Először teljesen lefagytam, majd elkezdtem hátrálni, ahogy egyre több, és több jelent meg a parazitából. Amint kimászott belőle, hallottam egy vérfagyasztó, ördögi kacajt. Az, a valami olyan gyorsan mozgott, hogy szinte nem is láttam, amíg hirtelen rám nem vetette magát. A fejem nagyot csattant a bár padlóján. Hallottam egy sziszegő, szürcsölő hangot, miközben próbáltam a kezemmel eltolni a parazitát. A nyála az arcomra folyt. Ekkor hallottam meg a szélharangokat, majd valaki egy jól irányzott rúgással lerúgta rólam a bestiát, ami hatalmas puffanással ért földet nem messze tőlem. Nem volt időm hálálkodni a megmentőmnek, ugyanis a lény nem maradt a földön sokáig. Újra rám vetette magát, ezúttal felkészültem rá, és lelöktem magamról, egyenesen a tükörnek csapódott, amiből kijött. A tükör ripityára tört, a padlót teljesen belepték az üvegdarabok.

— Köszönöm Neked! —hallottam, egy remegő, rekedt férfihangot. — Szabadon engedtél!

Ekkor jelent az a csuklyás alak, aki egyetlen suhintással ketté vágta a parazitát, ami elvágódott a földön. Hallottam a saját üvöltésemet, éreztem ahogy meleg, sűrű, sötét folyadék teljesen beborít. Ránéztem a földön fekvő lény élettelen hamuszürke arcára, ami természetellenesen gyorsan bomlott. Szinte már csak a koponyája volt ott, amin csupán pár helyen látszott némi bőr, amitől úgy nézett ki, mintha valami állat marcangolta volna szét. Egyik szeme hiányzott, nagy sötét lyuk tátongott a helyén, a haja fele le volt égetve a fejéről. Egyszóval borzalmas látványt nyújtott. Ráadásul tátogott is valamit, de a szavai nem jutottak el hozzám. Kivehetetlen halandzsa volt, hogy egyek vagy tegyek meg valamit!

Összecsuklottam. Ránéztem a megmentőmre, aki mit sem törődve velem elindult Lilith felé, majd letérdelt elé és egy határozott mozdulattal lerántotta a fejéről a csuklyát. Ekkor láttam meg a rókamaszkot. Ökölbe szorult a kezem, és akkor meghallottam Lilith gúnyos hangját:

— Késtél, Jules!