Kilencedik fejezet ~ A macska

Csak ültem ott, hátamat a kemény lambériának nyomtam. Nem tudtam levenni a szemem a tetemről, ami már csak egy kupac hamu volt, mégis vonzotta a tekintetem. Éreztem ahogy a gyomorsavam a torkomba kúszik, és bár tudtam, hogy ez csupán egy önkéntelen reflex, amit az emlék miatt érzek, mégis túl valóságos volt, jobban, mint eddig bármikor. A külvilág egyszerűen megszűnt, mintha sohasem létezett volna, csupán egyenletes kopogást hallottam, majd éreztem ahogy valaki az állam alá nyúl, és kényszeríti, hogy rá figyeljek.

— Semmi baj, Dam! — hangja szokatlanul kedvesen csengett. — Gyere!

A testem önkéntelenül cselekedett, mikor feltápászkodtam a földről és levetettem magam Lilith mellé. Velünk szeme a Rókamaszkos foglalt helyet. Immár maszk nélkül ücsörgött, és a hüvelykujján lévő körmét rágcsálta. Ahogy leültem rám emelte felemásszínű szemét, és kíváncsian kissé balra döntötte a fejét. Vörösesbarna haja és szeplői voltak, az arcát azonban kettészelte egy hatalmas, fehér heg. Ő azonban meg sem próbálta eltakarni, sőt mikor észrevette, hogy bámulom elvigyorodott – így akarva akaratlanul is észrevettem, hogy az egyik fogából le van törve egy darab.

Miután Lilith kényelembe helyezte magát az ablak mellett, „jelentést” kért Julestól.

— Úgy vélem, találtam egyet! Egy jelöletlent! — jelentette Jules, bár a hangja túlságosan is izgatott volt, mégis úgy beszélt mintha egy másik századból jött volna, és eddig életét háborúkban töltötte volna. Bár ez a megállapításom elsőre szürreálisnak tűnt, mégis közelebb állt az igazsághoz, mint akkor gondoltam. Jules izgatottan fészkelődött a bokszban, hol rám, hol Lilith-re nézett, miközben bőrkeményedéses kezeivel szórakozottan piszkálgatta a rókamintás maszkot, azonban csak egy horkantást kapott válaszul Lilith-től, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy fehér, textilzsebkendővel megszabadítsa az arcomat a trutyitól

— Jelöletlent? Julest, ezt te sem gondolhatod komolyan! Nincs belőletek valami sok, ezt te is tudod. Aztán meg ki lenne az, aki kockáztat, és nem jelöli meg a gyermekét? — kérdezte, miközben megragadta az államat, hogy elfordítsa a fejemet. Szemem sarkából láttam, amint ráköp a textilre, hogy benedvesítse. Az arcomra kiült az undor, miközben megpróbáltam elhúzódni tőle, azonban hosszú, vörösre festett körmeit az arcomba vájta, és jóval erősebben kezdett el szorítani. Pár perc viaskodás után, azonban felülkerekedett rajtam, és folytatta a törölgetésemet, mintha csak az anyám volna. Nem tudtam mire vélni, ezt a hirtelen jött gondoskodást, azonban túlságosan is féltem beleszólni az eszmecseréjükbe.

— Úrnőm, az srác már lassan három hónapja él abban az elmegyógyintézetben! Azután került be oda, hogy felgyulladt az a ház, amiben élt — erre felkaptam a fejem, mire Lilith körmei szinte a húsomba vájtak. Ösztönösen felszisszentem, s bár fájdalmat nem éreztem, mégis kikerekedett szemmel néztem Lilith-re, aki megrázta a fejét. —  Azt állítja, hogy az a tűz csak úgy lett, meg, hogy hallott egy eszelős nevetést. Mi van, ha megtaláltam azt, akiről a Prófécia szól? Aki felébreszti az Alvó Lovast, aki…

— Jules! — vágott a szavába Lilith, hangja élesen csengett. Elengedte az arcomat, és rácsapott az asztallapra. — Elég legyen!

— De, biztos vagyok benne, hogy nem csak a szerencsén múlott, hogy nem esett baja, hiszen vagy ezer fokon égett az a ház! Az emberek sugdolódzni kezdtek, hogy talán köze lehet az egészhez…

— Jules! Nem ezért hívtalak ide! — Lilith hangja parancsoló lett, szeme szikrákat szórt. — Nem akarok hallani, sem a próféciáról, sem tüzekről, sem semmi ilyen badarságról! Nem érdekel semmilyen elmebeteg srác…

— Engem viszont érdekel — mondtam, miközben a vállamba töröltem az arcomat. — Hol volt ez a tűz?

— Mi közöd van hozzá? — emelte rám felemás szemét Jules. Hosszú percekig néztünk farkasszemet. Jules volt az, aki elkapta a tekintetét. Diadalittasan néztem Lilith-re, aki megvetően pillantott rám. Szinte vártam, hogy mikor zökken vissza ebbe az állapotba.

— Lilith, az a tűz, amiről ez az alak beszél…

— Ne foglalkozz vele! — mondta parancsolóan.

— Lilith, milyen évet írunk?

— Nem mindegy? Damien, nem azért vagyunk itt, hogy ezt megtárgyaljuk!

— Ez melyik emlékem?

— Emlék?! — hallottam Jules kétségbeesett hangját. — Úrnőm, tényleg egy emlékben vagyunk?

Lilith morgott valamit, majd hátradőlt a bokszban. Megdörzsölte az arcát, majd vett egy mély levegőt, és elmosolyodott.

— Mint mondtam, ne foglalkozzatok vele! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon, azonban már késő volt, eszelős ötletem támadt, elhatároztam, hogy a kezembe veszem a dolgokat. Abban a percben, még nem tudtam, hogy hogyan is álljak neki, de egy valamiben teljesen biztos voltam; ez az emlék nem az enyém! Mielőtt felfoghattam volna mit csinálok, felpattantam és kirohantam a Lotus-ból, meg sem álltam addig az eldugott, rozoga, falépcsősorig, ami foghíjasan ugyan, de a hegy teteje felé vezetett. Az őszi színekben pompázó lombhullatók idilli, mesébe illő tájat festett elém, engem azonban már nem tudott lenyűgözni. Az agyam csak azon zakatolt, ami akkor történt, szinte alig emlékeztem valamire, csak a tűz ropogására, az elviselhetetlen hőségre, meg arra az eszelős nevetésre, amit aznap esete hallottam. Hiába erőltettem az agyamat, egyszerűen leblokkoltam. Egészen addig futottam, amíg a régi Holloway-ház omladozó romjai között nem találtam magam. Vettem egy mély levegőt, majd a nappali felé vettem az irányt. Döbbenten vettem tudomásul, hogy az emeleti szoba leszakadt, ekkor hirtelen fájdalom nyílalt a testembe, a fejemhez szorítottam a kezem, miközben térdre rogytam. Különböző képek jelentek meg az elmémben volt, amiben pizsamában, kócosan, értetlenül állok a lángok között és egy nagy, sötét alakot bámulok, egy másikban már kabátban és telefon-fénnyel járom a házat. Fájdalmas üvöltést hallottam valahonnan a közelből, aztán rá kellett jönnöm én voltam az, aki üvöltött.

Összegörnyedve, magzatpózban feküdtem a földön, kezeimet a fülemre szorítva, hiszen előszőr anyám sikolyát hallottam, ami macskanyávogássá korcsosult. Rázott a hideg, ugyanakkor az egész testem lázban égett, a metamorfózisom óta nem éreztem ilyen rohadtul magam. Összeszorított fogakkal fordítottam a fejem a nyávogás irányába. Egy macska ült az egyik korom ette asztalon. Érdekesen nézett ki: majdnem kopasz volt, csupán néhány szürkés szőrcsomó fityegett csontsovány testén, a bordái kilátszottak, farkából hiányzott egy darab, hatalmas, dülledt szürkés szemei voltak és az egyik fülébe valami beleharapott.

— Sic! — nyögtem, miközben újra azt a fekete, sűrű kátrányszerű anyagot köhögtem fel. A macska azonban meg sem riadt a hangtól, sőt, mintha jól szórakozott volna rajtam és a fájdalmamon. Egyetlen percre hallottam, ahogy felnevet. — Te nevettél?

A macska azonban nem válaszolt – nem mintha a macskák tudnának válaszolni vagy nevetni – csupán egyre közelebb jött, amíg már olyan közel volt, hogy a fejét az enyémnek döntötte. Ösztönösen lehunytam a szemem, a fájdalom pedig lassan múlni kezdett. Amikor kinyitottam a szemem az állat elszaladt. Köhögtem még egy párat majd feltápászkodtam miközben figyeltem a macskát, aki egyszer csak megállt. Hosszú perceken keresztül néztük egymást, aztán a macska mintha biccentett volna, majd tovább szaladt. Abban a percben érkezett meg Lilith, nyomában pedig a Rókamaszkos Jules igyekezett tartani a tempót. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, miközben úgy éreztem, hogy ismerem azt az istenverte macskát.

— Mi a fene ütött beléd, ha? — kérdezte Lilith, miközben Ő maga is arra nézett, amerre az a furcsa jószág elfutott. Azonban testem magától cselekedett és üldözőbe vettem az állatot. Úgy éreztem nyomon vagyok, és nem engedhettem meg magamnak, hogy a macskát szem elől tévesszem. A macska azonban a város szélénél megállt. Hátranézett, nyávogott egyet, majd bevetette magát az erdőbe. Mit sem törődve az esetleges következményekkel bevetettem magam a sűrűbe. Levegőből kifogyva álltam meg egy tisztás közepén. Két dologban teljesen biztos voltam; egy a macska meglógott, és kettő; teljesen eltévedtem. Idegesen túrtam bele a hajamba, és próbáltam meg felidézni, hogy merről is jöttem, de minden annyira egyforma volt. Párszor megfordultam a tengelyem körül, majd elkezdetem futni abba az irányba, amiről azt feltételeztem, hogy ide vezetett. Az erdő azonban egyre sűrűbb lett, az éjszakai állatok pedig egyre aktívabbak. Egészen addig futottam, amíg el nem botlottam egy faágba, és hasra nem estem. Kínosan felnevettem, miközben a hátamra fordultam. Karommal eltakartam a szemem, miközben próbáltam nem elbőgni magam.  Nem tudom, hogy pontosan meddig is feküdtem, a kemény, hideg földön, de valami furcsa már-már félelmetes hangra lettem figyelmes. Próbáltam rájönni, hogy merről is hallom, és igyekeztem kiverni a fejemből azt a képtelen gondolatot, (amit a legvalószínűbbnek tartottam), hogy a fejemben hallom. Vettem egy fájdalmas, mély levegőt és felültem. Lassan körbe néztem, de nem láttam semmi furcsát, csak égig érő fákat, kikopott füvet, néhány nehéznek tűnő sziklát és egy pár tucat tobozt, ami szerteszét hevert a földön. Aztán valahol megreccsent egy ág, a távolban felvonyított egy farkas. A szél tölgyfaleveleket repített az arcomba. A hideg futkosott a hátamon, miközben egyre közelebbről és közelebbről hallottam azokat a félelmetes hangokat. Talpra kászálódtam és hátrálni kezdtem, mígnem beleütköztem valamibe. Az a valami nagy volt, és ragacsos. Éreztem, ahogy hozzáragadtam, ráadásul, addig vergődtem, amíg már moccanni sem tudtam. Hirtelen sűrű, tejfehér köd ereszkedett le, eltakarva a holdat és a csillagokat. A levegő lehűlt. A környező bokrok leveleit pedig megcsípte a dér. Hideg, csípős levegő érkezett az erdő felől, ami szinte vágta az aromat. Majd hatalmas pelyhekben kezdett el hullani a hó. A távolból pedig két alakra lettem figyelmes. Egyre csak közeledtek, rajtam pedig úrrá lett a félelem. Sohasem éreztem még ilyet, amióta meghaltam, most mégis rá kellett ébredben, hogy félek. Egyre közelebb és közelebb értek. Halkan, nesztelenül suhanva, mégis méltóságteljesen. Az egyikük egy nő volt, aki szinte vonzotta a tekintetemet, ugyanis arca egyik fele, gyönyörű volt. Hosszú, hullámos vörös haja lágyan a kebelére hullott, vérvörös telt ajkát pengevékonyra húzta. Az arca másik fele azonban a koponyája volt. Nem volt rajta se hús se bőr. Szemüregében halott-színű szemgolyó forgott csupán. Szőrmebundát viselt ugyan, de mezitáláb volt, egyik lába csontváz volt, míg másik kecses és sima. Egy hatalmas farkas lépkedett mellette. Fekete volt, és éles agyarai túl nőttek a pofáján. Szerencsére észre sem vettek, úgy haladtak el mellettem, mintha ott sem lennék. Valami furcsa, régi nyelven beszéltek, ami talán még a Purgatóriumnál is idősebb lehetett. A női lény kuncogott, megtorpant majd visszanézett az erő felé. Lassan megfordult, majd megállt mellettem. Néhány másodpercig csak állt némán, majd sarkon fordult és továbbment. Hangosan felsóhajtottam. A hó lassan olvadni kezdett, ahogy az a ragacsos valami is, ami eddig fogva tartott. Hallottam, ahogy a távolba valaki a nevemet kiáltja. Én azonban csak annyira voltam képes, hogy feküdjek a hideg, nedves talajon. Lehunytam a szemem és vártam, hogy a Halál újra magával ragadjon.

Nem tudtam, hogy mennyi időt voltam kiütve, azonban amikor kinyitottam a szemem biztos voltam benne, hogy nem a Purgatóriumban vagyok. Egy omladozó, pókhálós gerenda nézett rám vissza. Lassan ültem fel, és néztem körül. Ekkor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok valójában. Alsó ajkamba harapva, idegesen néztem körül, a bűntudat mardosott belülről, miközben lekászálódtam a régi oltár megmaradt darabjairól. A templomban sötétség uralkodott, és nagyon hideg volt, biztos voltam benne, ha lélegeznék látszódna a leheletem is.

A csupasz, kormos falakra, régi, latin szövegeket véstek, néhány mozaikablakon még látszódott egy-egy szent arcképe, néhány ablak üresen tátongott, egyet, kettőt azonban bedeszkáztak. Hatalmas tér volt bent, csupán néhány összeégett, szenes fapad, kárpit– és szőnyegdarab hevert szanaszét, hiszen ami menthető volt, azt már a tűz után szinte azonnal elszállították. A lábam csak vitt, egészen addig a jóval sötétebb foltig, ahonnét a tűz indult. Leguggoltam, és megérintettem a fekete, elszenesedett padlót. Mikor bedobtam, azt az átkozott üveget, nem is sejtettem, hogy Thomas atya még bent van, hogy éppen egy esküvői ceremóniát szeretne megbeszélni egy párral.  

— Mégis mire számítottál? — kérdeztem magamtól, miközben feltápászkodtam, majd az ajtó felé fordultam, hogy kimenjek, amikor is szembenéztem azzal az átkozott, hamuszürke szempárral, amit mindig is rühelltem. Ott állt előttem és rám vigyorgott.

— Damien! — hangja rekedt volt ugyan, mégis volt benne valami félelmetes, amit nem tudtam hova tenni. — Ugye hazajössz velem? — döbbenten meredtem Blaze-re, miközben lassan hátrálni kezdtem. Kissé megváltozott amióta utoljára láttam. Az a Blaze, akit én ismertem mindig is adott magára, ezzel szemben az, aki itt állt előttem teljesen más volt. Haja csomókban hullott, egyik füléből hiányzott egy darab, szürke szemeiben gyilkos fény csillogott.

— Kösz, de nincs kedvem! — mondtam, mire Blaze arcán sötét árny suhant végig, szinte észre sem vettem mikor szelte át a köztünk lévő távolságot. Olcsó whisky, cigi és füst szaga volt. 

— Ezt nem választhatod! — suttogta, miközben olyan közel volt hozzám, hogy éreztem enyhén mentolos leheletét. Aztán hirtelen megváltozott, ellépett elölem és levetette magát az egyik szenes, fapadra. Meggyújtott egy gyertyát, majd ráhelyezte azt egy törött tálcára, amin két csorba bögre is helyet foglalt. — Tea — közölte, majd felém nyújtotta az egyik poharat. — Idd meg, azt' hazamegyünk és...

— Nem! — szakítottam félbe. Minden határozottságom ellenére Blaze nem díjazta, hogy belé fojtottam a szót.

— Mit mondtál? — üvöltötte, miközben felpattant a padról, mérgében földhöz vágta a csorba bögrét, majd csontos ujjait a nyakam köré fonta és szorítani kezdete. — Nincs más választásod! Vissza fogsz velem jönni, te kis gennyláda, és elmondod Neki, hogy én gondodat viseletem! Hogy jó voltam hozzád! Apád helyett apád voltam! Hogy nem érdemlek büntetést!

Éreztem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben, azonban minden hiábavalónak bizonyult, Blaze jóval erősebb volt nálam. Ösztönösen levegő után kaptam, és éreztem, ahogy a tüdőmből egyre fogy az oxigén. Ijedtemben rúgkapálni kezdetem, próbálta lefeszegetni az ujjait a nyakamról. Az erőm egyre csak elhagyott, minden lelassult körülöttem, az ájulás szélén voltam, a kezem a testem mellé ejtettem. Majd a lábam megadta magát és elvágódtam a földön.

Fejem nagyot kopptant a porlepte padlón. Szemem megtelt könnyekkel, minden erőmet összeszedve próbáltam valami megoldást találni, ahogy végig húztam a kezem a padlón, megakadt a kezem valami hideg és éles tárgyon. A gondolatot tett követte, megmarkoltam a kést, a pengéje a tenyerembe vájt, éreztem, hogy egyre síkossá, csúszóssá válik a kezem. Jobban megmarkoltam a kés pengéjét, majd lesújtottam vele. Blaze hangos, artikulátlan üvöltése, egy sebzett állatra emlékeztettet. A szorítás engedett. Köhögve, hörögve gurultam ki alóla, majd tápászkodtam fel. Blaze az arcára szorította a kezét, azonban megindult felém. Az elmém elborult, és az arcába fejeltem. Megtántorodott majd elesett. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve átvetettem egyik lábamat rajta, majd újra meg újra felé lendítettem a kés. Nem tudom hányszor szúrtam meg, csak arra eszméltem, hogy valaki megragad a csuklómnál fogva. Nem láttam az arcát, azonban a hangját szinte azonnal felismertem.

— Elég lesz — mondta, majd kicsavarta kezemből a kést és mellém dobta. Megragadta a könyökömet és talpra húzott. — Gyere, Dam! Haza megyünk!