Harmadik fejezet ~ Egy második esély

FIGYELEM! A FEJEZETBEN SOK HELYEN TRÁGÁR MEGNYÍLVÁNULÁS SZEREPEL! CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASD!  

A Red Lotus előtt találtam magam. A régi cégér hangosan nyikorgott a szélben. Az ajtóhoz léptem. Színes mozaik üvegből kirakott piros lótuszvirág díszítette a bejáratot. Óvatosan nyomtam le a kilincset és léptem be a pubba. A korai óra ellenére így is elég sokan voltak bent. Orrom alatt elmorzsoltam egy-két szitkot, miközben a bárpult felé igyekeztem. Első gondoltom az volt, hogy talán Cherry-vel kell beszélnem. Azonban a pult mögül Ruth mosolygott rám vissza. Leültem a hozzám közelebb eső bárszékre. Ruth letett elém a pultra egy pohár whisky-t. Mi tagadás ez a mozdulata kegyetlenül emlékeztetett Cherry-re. Megdörzsöltem az arcomat. Ekkor villant át az agyamon, hogy eddig abban a koszos, kórházi hálóingben voltam. Idegesen néztem végig magamon. Fehér, hosszúujjú ing és fekete farmer volt rajtam, na meg fekete lakkcipő. Morogtam egy „úgy nézek ki, mint egy kibaszott hittérítő” félét, miközben a számhoz emeltem a poharat.

— Dam? — hallottam hirtelen a hátam mögül egy ismerős hangot. Ahogy megfordultam Vöri állt mögöttem. Elmosolyodtam. Vagy tíz éve nem is láttam, de szinte semmit sem változott azóta. Vörös haja ugyanolyan kuszán meredezett az égfelé mint egykoron. Szeplős képe közepén, turcsi orrán, feketekeretes szemüveg fityegett, kétszer akkorának mutatva a rozsdabarna szempárt, amiben sunyi fény csillogott. Öltönyt viselt és egyik kezében aktatáskát szorongatott. Kezet fogtunk. Szorítása erős volt és határozott.

— Rég volt mi? — kérdeztem, miközben a bárpulthoz invitáltam. — Kérsz egy italt? Meghívlak.

Vöri bólogatott és rendelt egy sört. Letette a táskáját kettőnk közé a földre, majd ráterítette a zakóját.

— Nem hittem volna, hogy itt találkozunk — mondta kissé félszegen.

— Ez a törzshelyem — mondtam, miközben nagyot húztam az elötem lévő italból, azonban megdöbbenve tapasztaltam, hogy semmilyen íze sincs.

— A történtek után, azt hittem nem szívesen jössz Blackstonehillbe — mondta majd hozzátette —, tudod én a helyedben még a gondolatát is kiverném a fejemből, hogy ez a hely valaha létezett.

— De nem vagy a helyembe — csúszott ki a számon. Rá kellett jönnöm, hogy nem igazán tudom magamat kontrolálni. — Aaron küldött egy levelet. Ő hívott ide. Magamtól nem jöttem volna.

— Értem — ivott bele a sörébe.

Feszült csend telepedett ránk. Vöri és én sohasem voltunk puszipajtások. Hiszen még az igazi nevét sem tudtam. Mindenki Vörinek szólította, és egy idő után Ő maga is így mutatkozott be.

— A bandában vagy még? — kérdeztem, újabb kortyot nyelve az íztelen italból.

— A Devilcreeki Ördögökre gondolsz? — bólintottam. — Nem, már régóta nem. Mondjuk úgy, hogy új életet kezdtem. Tovább tanultam.

— Az király.

— Aha — vett egy mély levegőt, majd a bárpultra csapott. — A kurva életbe, dehogy király. Mi lenne azon király, hogy egy tucat hülye gyereknek próbálom a fejébe verni, hogy Robin Hood valójában nem létezett, csak egy kicseszett monda?

— Ezek szerint irodalomtanár lettél — nevettem fel. — Így már értem a pingvin jelmezt. Azt hittem valami ügyvéd-féle vagy.

Vöri megütközve nézett rám. Nem tudtam eldönteni, hogy azon lepődött meg, hogy tudom ki az a Robin Hood vagy azon, hogy ügyvéd-félének neveztem – vagy mert én is pingvinnek voltam öltözve. Beletúrt a hajába.

— Ezek szerint nem tudsz róla — mondta kissé visszafogottabb hangon.

— Miről? — kérdeztem, miközben újabb kört rendeltem. Vöri nagyot húzott a söréből, és ingébe törölte a száját.

— Damien nem is tudom, hogy hogyan mondjam el neked. Az Ördögöket pár éve lekapcsolták a rendőrök, mindannyian börtönbe vannak… én… nos nem tehettem más. Maya teherbe esett és féltettem a családom életét! Alister pedig egyszerűen nem akart elengedni. Azt mondta túl sokat tudok és… és én… nem tehettem mást — ahogy rám nézett láttam a szemében a fájdalmat.

— Alister egy seggfej — mondtam. — Amúgy meg mit vársz tőlem? Hogy veregessem meg a válladat, hogy jól tetted? Tudod nagyon jól, hogy akkor nem én vagyok a te embered. — Vöri hangosan felsóhajtott. — Csak azt nem értem, miért nem menekültél el az asszonnyal? Miért vagy még mindig itt? Mert azt nehezen tudom elhinni, hogy irodalomtanárként olyan kibaszott elégedett vagy.

— Maya meghalt — nyögte Vöri. — Nem élte túl az árulásomat, Alister keze sok helyre elér. Egyszerűen agyonlőtték, mint valami kutyát.

— Szenvedett?

— Tizenhat órán keresztül küzdöttek érte. Sem Ő sem pedig a fiam nem élte túl. És az a legrosszabb, hogy senki sem hibáztatott érte. Érted? Senki. Még az anyja sem.

Vettem egy mély levegőt, majd ledöntöttem a maradék whiskyt. Megdörzsöltem a tarkómat.

— Pedig a te hibád volt — a szavak csak úgy maguktól jöttek. Hallottam ahogy a bárszék, amin Vöri ült, hangosan csattan a földön. Ránéztem. Ott tornyosult fölöttem, kezeit ökölbe szorította. Szaporán vette a levegőt, orrlyukai kitágultak. Hirtelen az egész bár elcsendesedett. Vettem egy mély levegőt, majd a pultosra néztem. Ruth érzelemmentes, fekete szemeivel találtam magam szembe. Megdörzsöltem az arcomat, majd újra Vörire néztem.

— Vagy nem így gondolod? — Vöri keze remegett, pár perc múlva felkapta a táskáját és kiviharzott a kocsmából. Vettem egy mély levegőt, majd Ruth-hoz fordultam — Mielőtt visszamegyünk ihatok még egyet?

— Szerintem eleget ittál — mondta mérgesen.

— Istenem — mordultam fel. Hátra húztam a széket, a nyikorgása betöltötte a teret. Tudtam, hogy ezt a próbát is elcsesztem. A nagy pofám miatt ki tudja, hogy mi fog velem történni. Kinyújtóztam, majd elindultunk a kijárat felé. Ruth lenyomta a kilincset, azonban az ajtó túloldalon egy kisebb szoba volt, a közepén egy hatalmas íróasztallal.

— Szerintem üljünk le — mondta, miután megköszörülte a torkát. Előre ment. Tűsarkúja kopogását visszhangozták a falak. Leült az íróasztala mögé. Állát a tenyerébe nyomta és várta, hogy én is helyet foglaljak. Amolyan minden mindegy alapon levetettem magam az előtte lévő székre. Ruth hangosan felsóhajtott. — Tudod Damien nem mindenkinek adatik meg egyszerre két nulladik próba. Vannak, akik évezredeket várnak egy új lehetőségre. Te rövid időn belül kaptál egy második esélyt, és az a legszomorúbb, hogy mind a két próbából az jött le, hogy egy reménytelen seggfej vagy.  Viszont még így is azt mondom, hogy van esélyed a felemelkedésre. Nem azt mondom, hogy világot fogsz váltani, de bízom benned.

— Ne tedd!

— Már csak egyetlen egy dolgod van. Át kell alakulnod Listás Lélekké.

— Mivé?

— Listás Lélekké. Tudod, minden, amit valaha tettél, akár jó vagy rossz dokumentálva van. Egy listán vezetik azokat a tetteidet, amiket meg tudsz változtatni, és mivel átmentél a nulladik próbán, így át kell alakulnod Listás Lélekké, hogy elbírd a Tájoló erejét.

— Az mi?

— Mindent a maga idejében, Damien! — rivallt rám. —  Gyere velem! Most!

Ahogy kimentünk a szobából átvágtunk egy hosszú folyosón. Ruth egyszer csak megtorpant egy ajtó elött, babrált egy kicsit a zárral. A helyiség inkább egy lyukra hasonlított, amibe egyetlen ember éppen, hogy elfér. Ruth betessékelt majd rám zárta az ajtót. Hirtelen fehér füst töltötte meg a kamrát. Először csak fojtogatóvá vált a levegő. Minden egyes lélegzetvétel olyan volt, mintha belülről szénné égetnének. Egy idő után hallottam ahogy a csontjaim hangosan reccsenek. A fájdalom elviselhetetlen volt, hiába próbáltam tűrni, úgy éreztem elhamvadok. A számból és az orromból sűrű, fekete, kátrányszerű anyag szivárgott. Szédülni kezdtem, majd egyszer csak összeestem. Mikor az ajtó újra kinyílt ott feküdtem magzatpózban a padlón.

— Jól mulattál? — hallottam Ruth hangját. Kissé kábult voltam. Hirtelen hányingerem támadt. Forgott velem a szoba. Aztán egyik pillanatról a másikra elhomályosodott a világ. Nem tudtam meddig lehettem kiütve, de amikor felébredtem egy nyomasztó, kis szobában térem magamhoz. Fekete falai és rácsos ablaka volt, mintha valami cella lenne. Nem volt valami sok bútor, csupán egy ágy, egy komód és egy kandalló, amiben kék tűz égett. A fejem még zúgott és még mindenem fájt.

— Felébredtél? — kérdezte Ruth. Az ajtófélfának támaszkodott. Farmer és fekete póló volt rajta. — Azt hittem elbuktam. Szerencsére tévedtem!

— Másban is tévedtél már — mondtam, miközben feltápászkodtam. — Hol van az ingem? — kérdeztem miután végig néztem magamon.   

— Ott — mutatott a sarokban egy pontra.

— Kösz — mondtam. Pár tétova lépést tettem, majd felvettem a földről az inget és belebújtam. Nagy igyekezetemben félre is gomboltam, úgyhogy kezdhettem elölről, mindeközben Ruth árgus szemekkel figyelt. — Szétmegy a fejem.

— Azért, mert még mindig görcsösen ragaszkodsz az életedhez. Tudod, mindenki, aki itt van megőrzött egy-két dolgot az életével kapcsolatban. Ezek a mi titkaink, kincseink. Szükségünk van rájuk, de be kell látnod, hogy meghaltál, közénk tartozol. Olyan vagy, mint mi. Tudom, hogy nehéz! Főleg azok után, amin keresztül mentél az Éjsötéttel. De itt mindenki olyan, mint te.

— Aha — nyögtem, miközben újra gomboltam az ingemet. Ruth morgott valamit, amit nem értettem, majd ellökte magát az ajtófélfától és bejött a szobába.

— Ha végeztél a bohóckodással, akkor gyere! Még koránt sem végeztünk! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

— Hova megyünk? — kérdeztem, miközben kissé lemaradva ugyan, de utána eredtem a folyosón.

— Majd meglátod.

Ahogy tovább mentünk a folyosó egyre jobban kiszélesedett. Újabb folyosókkal, lépcsőkkel találtam magam szembe és tele volt minden emberrel. Ruth pedig egyre gyorsabban szedte a lábát, még végül teljesen szem elől tévesztettem.

— Fasza — káromkodtam, miközben próbáltam kitalálni, hogy mégis mi a fenét kellene most csinálom. Azonban semmi sem jutott eszembe. Még az sem, amit egykor anyám mondott, hogy mit tegyek, ha elkeverednék a bevásárlóközpontba.

— Lám, lám, lám egy fél lelkecske! Mit keresel itt kísérő nélkül? — hallottam magam mögül egy mély, cinikus, férfihangot.

— Mi közöd hozzá? — fortyantam fel. Már egy cseppet sem zavart, hogy nem tudtam kontrolálni magam. Megfordultam. Egy nálam talán két fejjel alacsonyabb, vékony fickó állt velem szembe. Sötét haja és szeme volt, amit úgy láttam fekete tussal ki is húzott.

— Talán semmi, talán sok — mondta gúnyosan.

— Ki a fene vagy? — kérdeztem.

— Csupán valaki, aki segíteni tudott volna egy kaszását elveszített kis Listás palántának — mondta még mindig gúnyosan. Kezem ökölbe szorult. Legszívesebben agyonvertem volna, de tudtam, hogy az nem vetne rám túl jó fényt. Sejtettem, hogy nem egy egyszerű fickóval állok szembe, akármilyen alacsony is legyen.

— Csupán Valaki elmondanád, hogy hol a pokolban vagyok? — tettem fel a kérdést.

— Hát ez nem a Pokol barátom, abban biztos lehetsz.

— Pedig azt hittem! Úgy tudtam, hogy minden buzi odakerül — most rajtam volt a sor, hogy gúnyos hangnemet üssek meg, ha már őt nem lehetett.

— Hűha — felelte, miközben elmosolyodott. — Erre nem számítottam. Tökös gyerek vagy…ö…

— Damien vagyok — feleltem

— Judas — nyújtotta felém a kezét, melyet én elfogadtam. Szorítása erős volt és határozott, olyan mellyel nem a magabiztosságát vagy az abból fakadó örömét fejezte ki, hogy megismert, hanem azt, hogy Ő felettem áll.

— Ki a Kaszásod, aki csak így itt hagyott a Metamorfózisod kellős közepén? Az ilyet le kellene fokozni.

— Hogy őszinte legyek, nem Ő hagyott el engem, hanem én Őt — bár nem kedveltem Ruth-ot mégsem akartam ennél nagyobb bajba sodorni. Szívem mélyén még reménykedtem benne, hogy ez az egész nem valóság, de a racionálisabb énem – akire csak ritkán, vagy egyáltalán nem szoktam hallgatni –, győzött és most az egyszer teljes mértékben hallgattam rá.

— Értem.

— Hát itt vagy — hallottam Ruth mérges hangját.

— Szóval Ruth volt, a te kis "Őrangyalkád"? — kérdezte Judas nevetve. A nevetése hisztérikus és nagyon mű volt, és amikor abbahagyta úgy tett mintha kitörölne egy könnycseppet a szeméből.

— Mi olyan kurva vicces te… — kezdtem bele, de Ruth elrángatott.

— Jobban teszed, ha nem állsz szóba ilyen link alakokkal, mint Judas — mondta, de még mindig nem engedte el a karomat. — Harminc ezüstér a saját anyját is eladná.

— Nem az lenne neki az első — feleltem. — Amúgy nem vagyok gyerek, és egyedül is el tudom dönteni, kikel beszélek és kikel nem. Huszonhét éves vagyok az istenért.

— Ide figyelj Damien ez nem vita tárgya! Nem akarok ünneprontó lenni, de amíg rám vagy bízva addig igen is én vagyok a főnök. Te meg azt teszed, amit mondok. Istent pedig ebbe ne keverd bele, mindenkinek jobb lesz így. Amúgy sem állíthatlak be a sorba, mert nem vagy rá alkalmas, tudod azok a bizonyos utak, mégsem annyira kifürkészhetetlenek!

— Mi van? Semmit sem értek! — mondtam szemrehányóan. — Mi a faszért beszélsz rébuszokba?

— Itt semmi talány sincsen. Csupán nem akarod felfogni, hogy meghaltál. És amíg el nem fogadod, ezt az igen fontos tényt, sosem állhatsz be abba a nyomorult sorba. Lehet neked nem fontos, de nekem igen is az. Azt hiszed ez az egész csak valami aljas vicc, de hidd el, hogy nem az. Azon a Szilveszteren az a kocsi elgázolt és te meghaltál! — csak álltam ott teljesen megsemmisülve. Ruth sóhajtott egyet. — Ne haragudj! Nem vagyok a legmegfelelőbb kaszás, ezt én is tudom. Te vagy az első, akinek segítettem átkelni…

— Hát valakinek elsőnek is kell lennie. Még szerencséd, hogy egy úriemberrel van dolgod — a szavak megint maguktól buktak ki. Ruth felnevetett. Az út további része csendesen telt el. Egészen addig, amíg rám nem jött egy köhögő roham és a szám meg nem telt azzal a sűrű, fekete, kátrányszerű, keserű folyadékkal. Térdre borultam, majd négykézlábra és a szám tartalmát a mintás szőnyegre köptem. Tudtam, hogy Ruth is ott térdepel előttem. Ahogy felemeltem a fejemet egyenesen a fekete szemébe néztem.

— A halálnak kátrány íze van — nyögtem.

Második fejezet ~ Nulladik próba

 

— Damien? — hallottam egy kellemes, lágy női hangot. Óvatosan kinyitottam a szememet, azonban rögtön meg is bántam. Vakítóan fehér fény áradt a szobában, és biztosan tudtam, ez már nem az a hely, ahol az előbb voltam. Az arcom elé akartam kapni a kezemet, de nem tudtam. Hiszen egy székhez voltam láncolva. Összezavarodtam, próbáltam megszabadulni a béklyóktól, ám csak annyit értem el vele, hogy a szék, amin ültem felborult és hangos csattanással a földön kötöttem ki. A nő élesen felnevetett, hangját visszaverték a falak, ahogy a lépteinek zaját is. Hamarosan megláttam a fekete magassarkúba bújtatott lábakat. Óvatosan felemeltem a fejemet, hogy jobban szemügyre vegyem fogvatartómat, aki ott guggolt mellettem. Az arca egy porcelánbabáéra emlékeztetett, fekete, kifejezéstelen szemeiben fáradt fény derengett, hosszú szempillái árnyékot vetettek hófehér arcára. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni.

— Sajnálom, hogy várnod kellett! — mondta, miközben magára erőltetett egy mosolyt. — És a láncok miatt is elnézésedet kell kérjem. A legutóbbi találkozásunk, nem ment valami zökkenőmentesen.

És ekkor jöttem rá, hogy ki is áll előttem.

— Te vagy az — mondtam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon.

— Ne erőlködj! Jelenleg nem tudsz beszélni — szólalt meg újra a nő, majd elnevette magát. — Ne haragudj! Elfeledtem, hogy először fel kellene világosítanom téged. Rövid leszek — bele túrt fekete hajába —, meghaltál!

Olyan természetesen ejtette ki a szavakat pengevékony száján, mintha csak azt mondta volna, hogy Angliában gyakran esik az eső. Először arra gondoltam, hogy elment az eszem, és ezt az érzést csak fokozta, hogy amikor újra kinyitottam a szám, hogy elküldjem az anyába, még mindig nem bírtam egyetlen szót sem kinyögni. Kétségbeesetten próbáltam szabadulni a láncoktól, de minden egyes próbálkozásomra szorosabban tekeredett körém, összeropogtatva a csontjaimat. Fájdalmas grimaszba torzult az arcom, amin a lány láthatóan jól szórakozott.

— Csak óvatosan — mondta, miközben felegyenesedett, majd egyetlen kecses mozdulattal felállította a széket, amiben ültem. — Csupán arról van szó, hogy jelenleg lélek vagy. Kötődsz az emberi testedhez, az élethez, így becsapod magad. Amit teszel nem más, mint egy ösztönös cselekvés, mely még nem veszett ki teljesen. De hidd el neked, már nem kell sem levegő, sem étel — miközben beszélt a hangja megváltozott, sajnálatot éreztem benne. — Ezt a helyet, ahol most vagy a Lebegőnek hívjuk, és arra szolgál, hogy megkezd a túlvilági életedet. Mielőtt beléphetnél a Purgatóriumba teljesítened kell a Nulladik Próbát. Ennek az a lényege, hogy a segítségemmel visszamehetsz a Halandók Világába, ott pedig találkoznod kell valakivel. Ez a találkozás sorsdöntő, hogy tovább léphetsz-e vagy sem.

Kétkedve fogadtam a szavait, és ez meg is látszódhatott rajtam mert visszatért a cinikus hangja és megjegyezte, hogy nem kell hinnem neki hiszen hamarosan úgyis rájövök, hogy igaza van. Én azonban teljesen biztos voltam benne, hogy ez a nő megörült. A helyzetemre csak egy racionális magyarázatot találtam – ha ettől az egyetemes marhaságtól eltekintünk, hogy halott vagyok –, hogy én még mindig a kórházban fekszem és éppen lázálmom van, ami megmagyarázná, hogy miért is láttam az előbb, amit láttam. Hamarosan megérkeznek az orvosok beadnak valami nyugtatót és véget ér ez az agybaj.

— Ha elvégezted a próbát, és belépsz a Purgatóriumban onnantól kezdve te is Listás Lélek leszel. Esélyt kapsz, hogy tovább lépj. De figyelmeztetlek, olyan lesz mintha drogoznál. Hamar a rabjává válhatsz. Vágyni fogsz arra a hatalomra, amit kapni fogsz tőle, de még elöted áll a Nulladik Próba.

A nő leült velem szembe lévő hatalmas, trónszerű fotelba, és keresztbe tette a lábait.

— Ejnye, még mindig nem hiszel nekem — sóhajtotta. — Szomorú, hogy a saját szemednek sem hiszel. Pedig te magad is láttad azt a lényt nem? — erre felkaptam a fejemet. Nem voltam biztos benne, hogy ez mind a képzeletem szüleménye, hiszen ott voltam abban az istenverte kórteremben, éreztem ahogy az a lény megszúrt. Valóságosnak tűnt.  

— Látom kezded már kapizsgálni. Tudtam, hogy nem fogsz nekem elsőre hinni, de te is tudod a szíved mélyén, hogy nem hazudok. Te magad is láttad az Éjsötétet. Kell ennél több bizonyíték? — gyanakodva néztem rá, sejtettem, hogy valamit forgat a fejébe. Mosolyogva ült előttem, majd hirtelen elveszítette emberi formáját. Arca hirtelen koponyává változott, sötét szemüregében vörös fény derengett. Ijedten hátra hőköltem, azonban szerencsémre nem borultam fel. Pár pillanat múlva újra emberivé vált.

— Ennyi elég volt, ugye?  Így már hiszel nekem? — hevesen bólogatni kezdtem. — Nagyon helyes! Készen állsz, hogy elvégezd a próbát? —. újra bólintottam. Még mindig nem voltam benne teljesen biztos, hogy igazat mond, azonban úgy voltam vele, hogy ha belemegyek a kis játékába talán előbb szabadulok. Úgy voltam vele, hogy kell lennie egy racionális magyarázatnak erre. Legyen az alkoholmérgezés, drogtúladagolás, lázálom, bármi. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy ez a valóság, ahogy azt sem, hogy meghaltam. Irreálisnak tűnt az egész, hiszen sosem voltam vallásos, nem hittem, hogy a halál után bármi is vár rám. Sosem tapasztaltam a földi életem során, hogy ilyen létezik

 — Nagyszerű! — csapta össze a kezét a Fekete Szemű. — A feladat roppant egyszerű. Azon az ajtón, melyen én bejöttem te kimész. Ott vár rád majd valaki. Tudnod kell, mindennek ára van, ezzel akár meg is változtathatsz egy életet, de ha elbuksz… nos, azt majd elmondom akkor. Szóval ne feledd, minden rajtad múlik!

Csettintett egyet. A láncok hangos csattanással a padlóra hullottak. Feltápászkodtam a székből és elindultam az ajtó felé. Félelemmel vegyes kíváncsisággal léptem ki azon az ajtón. Hirtelen egy sötét, nyomasztó folyosón találtam magam, ami a semmibe vezetett, azonban már nem volt visszaút, hiába fordultam meg, hogy meggondoltam magam, mögöttem már csak egy téglafal volt, amiről mállott a tapéta. Undorodva húzódtam el tőle, és indultam el a fénytelen folyosón, eleinte úgy tűnt, hogy a semmibe.  Pár méter után bedeszkázott ajtókra lettem figyelmes – mindkét oldalon volt belőlük –, felettük a falon fehér rácsos, bunkerlámpák pislogtak. Hideg volt, látszott a leheletem. Hallottam ahogy az egyik ajtó nyikorogva kinyílik. Tudtam, hogy van még itt valaki rajtam kívül, de nem mertem megfordulni. Gyorsítottam a tempón. A falak visszaverték a lépések zaját, de nem csak az enyémeket. Futni kezdtem. Akkor láttam meg Őt. Nem tudtam ki volt, csupán a sziluettje látszódott. Emberinek tűnt. Tudtam, ha utolérem minden rendben lesz. Már alig pár méterre volt előttem. Sötét ruhában volt, vörös haja szoros copfba volt kötve. Hirtelen a hátunk mögül szél támadt. Megtorpant. Szinte majdnem beleütköztem. Ezer közül is felismertem azt az édes illatot. Azonnal tudtam, hogy ki állt előttem. Idegesen a hajamba túrtam.

— T-te vagy? — suttogta. Hangja kissé reszelős volt, a sírás határán állt.

— Én — válaszoltam tétován. Nehezemre esett hallani a saját elgyötört hangomat. — Annyira sajnálom! Én…

— Sajnálod? — vágott a szavamba szemrehányóan. — Ennyit tudsz kinyögni?

— Én… tudod… ö.

— Nagyszerű — kissé ingerülten ejtette ki a szavakat. — A nagy Damien Wolf nem találja a szavakat! Mondd szerettél valaha? Hiányoztam egy percet is, vagy csak a nagy egód miatt nem engedtél el?

— Tudod jól a választ — horkantam fel. Magam is meglepődtem, hogy milyen hevesen ejtem ki a szavakat. — Az első találkozásunkkor tudtad. Nem árultam zsákbamacskát.

— Szánalmas vagy — ahogy kiejtette a szavakat a száján arra az estére emlékeztetett. — Francba veled. Utállak!

— Ne mond ezt! — önkéntelenül jöttek a szavak, mint akkor este.

— Utállak! Utállak! — kántálta miközben a kezeit a fülére szorította. Hangja egyre emelkedett, a végén már sikított. Ekkor eszembe jutott az üldözőm, aki már ott állt mögöttem. Hirtelen megragadott és berántott egy szobába. Ahogy felnéztem a Fekete Szemű állt felettem.

— Mily drámai volt — törölgette a szemét, ami kicsit rosszul esett. — Kár, hogy nem maradthattál még.

— Mi búbánatos franc volt ez? — morogtam.

— A Nulladik Próba volt. Egy vizsga, amin csúfosan megbuktál — mondta gúnyosan. Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak.

— Ő igazi volt? — hallottam a hangomat, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg én mondtam. A Fekete Szemű gyanakvóan nézett rám.

— Szerinted?

Nyeltem egyet.

— Próbáljuk meg újra! — kértem. Hangom azonban olyan volt, mintha víz alól szólnék.

— Biztos vagy benne? — kérdezte. — Nem biztos, hogy újra vele találkozol.

— Szeretném újra megpróbálni — ismételtem magam.

— Hát jó! — egyezett bele. Az ajtó újra kinyílt, én pedig kiléptem az ismeretlenbe. Ezúttal a Fekete Szemű is velem tartott.

— Mi ez a hely, démon? — kérdeztem.

— Ez sértésnek szántad? Nem vagyok démon. Kaszás vagyok — hangjában némi sértődést véltem felfedezni.

— Kaszás?

— Az. És képzeld apukám nevem is van! Ruth-nak hívnak!

— Szóval, hol vagyunk Ruth? — tettem fel újra a kérdést bár a nevét kicsit fintorogva, elváltoztatott hangon mondtam. Ő azonban csak megforgatta a szemét.

— Jelenleg ez az utolsó esélyed, Damien. Ha nem mész át a vizsgán, akkor a Lebegőben kell maradnod, míg újra rád nem kerül a sor. Szóval azt ajánlom ne szúrd el!

 

 Sziasztok! 

Igen jól látjátok ketté szedtem a részt, és ebbe is egy kicsit belenyúltam. Nem sokat ugyan. Nos, remélem tetszett a dupla rész, amit a nyuszi hozott.