Kilencedik fejezet ~ A macska

Csak ültem ott, hátamat a kemény lambériának nyomtam. Nem tudtam levenni a szemem a tetemről, ami már csak egy kupac hamu volt, mégis vonzotta a tekintetem. Éreztem ahogy a gyomorsavam a torkomba kúszik, és bár tudtam, hogy ez csupán egy önkéntelen reflex, amit az emlék miatt érzek, mégis túl valóságos volt, jobban, mint eddig bármikor. A külvilág egyszerűen megszűnt, mintha sohasem létezett volna, csupán egyenletes kopogást hallottam, majd éreztem ahogy valaki az állam alá nyúl, és kényszeríti, hogy rá figyeljek.

— Semmi baj, Dam! — hangja szokatlanul kedvesen csengett. — Gyere!

A testem önkéntelenül cselekedett, mikor feltápászkodtam a földről és levetettem magam Lilith mellé. Velünk szeme a Rókamaszkos foglalt helyet. Immár maszk nélkül ücsörgött, és a hüvelykujján lévő körmét rágcsálta. Ahogy leültem rám emelte felemásszínű szemét, és kíváncsian kissé balra döntötte a fejét. Vörösesbarna haja és szeplői voltak, az arcát azonban kettészelte egy hatalmas, fehér heg. Ő azonban meg sem próbálta eltakarni, sőt mikor észrevette, hogy bámulom elvigyorodott – így akarva akaratlanul is észrevettem, hogy az egyik fogából le van törve egy darab.

Miután Lilith kényelembe helyezte magát az ablak mellett, „jelentést” kért Julestól.

— Úgy vélem, találtam egyet! Egy jelöletlent! — jelentette Jules, bár a hangja túlságosan is izgatott volt, mégis úgy beszélt mintha egy másik századból jött volna, és eddig életét háborúkban töltötte volna. Bár ez a megállapításom elsőre szürreálisnak tűnt, mégis közelebb állt az igazsághoz, mint akkor gondoltam. Jules izgatottan fészkelődött a bokszban, hol rám, hol Lilith-re nézett, miközben bőrkeményedéses kezeivel szórakozottan piszkálgatta a rókamintás maszkot, azonban csak egy horkantást kapott válaszul Lilith-től, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy fehér, textilzsebkendővel megszabadítsa az arcomat a trutyitól

— Jelöletlent? Julest, ezt te sem gondolhatod komolyan! Nincs belőletek valami sok, ezt te is tudod. Aztán meg ki lenne az, aki kockáztat, és nem jelöli meg a gyermekét? — kérdezte, miközben megragadta az államat, hogy elfordítsa a fejemet. Szemem sarkából láttam, amint ráköp a textilre, hogy benedvesítse. Az arcomra kiült az undor, miközben megpróbáltam elhúzódni tőle, azonban hosszú, vörösre festett körmeit az arcomba vájta, és jóval erősebben kezdett el szorítani. Pár perc viaskodás után, azonban felülkerekedett rajtam, és folytatta a törölgetésemet, mintha csak az anyám volna. Nem tudtam mire vélni, ezt a hirtelen jött gondoskodást, azonban túlságosan is féltem beleszólni az eszmecseréjükbe.

— Úrnőm, az srác már lassan három hónapja él abban az elmegyógyintézetben! Azután került be oda, hogy felgyulladt az a ház, amiben élt — erre felkaptam a fejem, mire Lilith körmei szinte a húsomba vájtak. Ösztönösen felszisszentem, s bár fájdalmat nem éreztem, mégis kikerekedett szemmel néztem Lilith-re, aki megrázta a fejét. —  Azt állítja, hogy az a tűz csak úgy lett, meg, hogy hallott egy eszelős nevetést. Mi van, ha megtaláltam azt, akiről a Prófécia szól? Aki felébreszti az Alvó Lovast, aki…

— Jules! — vágott a szavába Lilith, hangja élesen csengett. Elengedte az arcomat, és rácsapott az asztallapra. — Elég legyen!

— De, biztos vagyok benne, hogy nem csak a szerencsén múlott, hogy nem esett baja, hiszen vagy ezer fokon égett az a ház! Az emberek sugdolódzni kezdtek, hogy talán köze lehet az egészhez…

— Jules! Nem ezért hívtalak ide! — Lilith hangja parancsoló lett, szeme szikrákat szórt. — Nem akarok hallani, sem a próféciáról, sem tüzekről, sem semmi ilyen badarságról! Nem érdekel semmilyen elmebeteg srác…

— Engem viszont érdekel — mondtam, miközben a vállamba töröltem az arcomat. — Hol volt ez a tűz?

— Mi közöd van hozzá? — emelte rám felemás szemét Jules. Hosszú percekig néztünk farkasszemet. Jules volt az, aki elkapta a tekintetét. Diadalittasan néztem Lilith-re, aki megvetően pillantott rám. Szinte vártam, hogy mikor zökken vissza ebbe az állapotba.

— Lilith, az a tűz, amiről ez az alak beszél…

— Ne foglalkozz vele! — mondta parancsolóan.

— Lilith, milyen évet írunk?

— Nem mindegy? Damien, nem azért vagyunk itt, hogy ezt megtárgyaljuk!

— Ez melyik emlékem?

— Emlék?! — hallottam Jules kétségbeesett hangját. — Úrnőm, tényleg egy emlékben vagyunk?

Lilith morgott valamit, majd hátradőlt a bokszban. Megdörzsölte az arcát, majd vett egy mély levegőt, és elmosolyodott.

— Mint mondtam, ne foglalkozzatok vele! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon, azonban már késő volt, eszelős ötletem támadt, elhatároztam, hogy a kezembe veszem a dolgokat. Abban a percben, még nem tudtam, hogy hogyan is álljak neki, de egy valamiben teljesen biztos voltam; ez az emlék nem az enyém! Mielőtt felfoghattam volna mit csinálok, felpattantam és kirohantam a Lotus-ból, meg sem álltam addig az eldugott, rozoga, falépcsősorig, ami foghíjasan ugyan, de a hegy teteje felé vezetett. Az őszi színekben pompázó lombhullatók idilli, mesébe illő tájat festett elém, engem azonban már nem tudott lenyűgözni. Az agyam csak azon zakatolt, ami akkor történt, szinte alig emlékeztem valamire, csak a tűz ropogására, az elviselhetetlen hőségre, meg arra az eszelős nevetésre, amit aznap esete hallottam. Hiába erőltettem az agyamat, egyszerűen leblokkoltam. Egészen addig futottam, amíg a régi Holloway-ház omladozó romjai között nem találtam magam. Vettem egy mély levegőt, majd a nappali felé vettem az irányt. Döbbenten vettem tudomásul, hogy az emeleti szoba leszakadt, ekkor hirtelen fájdalom nyílalt a testembe, a fejemhez szorítottam a kezem, miközben térdre rogytam. Különböző képek jelentek meg az elmémben volt, amiben pizsamában, kócosan, értetlenül állok a lángok között és egy nagy, sötét alakot bámulok, egy másikban már kabátban és telefon-fénnyel járom a házat. Fájdalmas üvöltést hallottam valahonnan a közelből, aztán rá kellett jönnöm én voltam az, aki üvöltött.

Összegörnyedve, magzatpózban feküdtem a földön, kezeimet a fülemre szorítva, hiszen előszőr anyám sikolyát hallottam, ami macskanyávogássá korcsosult. Rázott a hideg, ugyanakkor az egész testem lázban égett, a metamorfózisom óta nem éreztem ilyen rohadtul magam. Összeszorított fogakkal fordítottam a fejem a nyávogás irányába. Egy macska ült az egyik korom ette asztalon. Érdekesen nézett ki: majdnem kopasz volt, csupán néhány szürkés szőrcsomó fityegett csontsovány testén, a bordái kilátszottak, farkából hiányzott egy darab, hatalmas, dülledt szürkés szemei voltak és az egyik fülébe valami beleharapott.

— Sic! — nyögtem, miközben újra azt a fekete, sűrű kátrányszerű anyagot köhögtem fel. A macska azonban meg sem riadt a hangtól, sőt, mintha jól szórakozott volna rajtam és a fájdalmamon. Egyetlen percre hallottam, ahogy felnevet. — Te nevettél?

A macska azonban nem válaszolt – nem mintha a macskák tudnának válaszolni vagy nevetni – csupán egyre közelebb jött, amíg már olyan közel volt, hogy a fejét az enyémnek döntötte. Ösztönösen lehunytam a szemem, a fájdalom pedig lassan múlni kezdett. Amikor kinyitottam a szemem az állat elszaladt. Köhögtem még egy párat majd feltápászkodtam miközben figyeltem a macskát, aki egyszer csak megállt. Hosszú perceken keresztül néztük egymást, aztán a macska mintha biccentett volna, majd tovább szaladt. Abban a percben érkezett meg Lilith, nyomában pedig a Rókamaszkos Jules igyekezett tartani a tempót. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, miközben úgy éreztem, hogy ismerem azt az istenverte macskát.

— Mi a fene ütött beléd, ha? — kérdezte Lilith, miközben Ő maga is arra nézett, amerre az a furcsa jószág elfutott. Azonban testem magától cselekedett és üldözőbe vettem az állatot. Úgy éreztem nyomon vagyok, és nem engedhettem meg magamnak, hogy a macskát szem elől tévesszem. A macska azonban a város szélénél megállt. Hátranézett, nyávogott egyet, majd bevetette magát az erdőbe. Mit sem törődve az esetleges következményekkel bevetettem magam a sűrűbe. Levegőből kifogyva álltam meg egy tisztás közepén. Két dologban teljesen biztos voltam; egy a macska meglógott, és kettő; teljesen eltévedtem. Idegesen túrtam bele a hajamba, és próbáltam meg felidézni, hogy merről is jöttem, de minden annyira egyforma volt. Párszor megfordultam a tengelyem körül, majd elkezdetem futni abba az irányba, amiről azt feltételeztem, hogy ide vezetett. Az erdő azonban egyre sűrűbb lett, az éjszakai állatok pedig egyre aktívabbak. Egészen addig futottam, amíg el nem botlottam egy faágba, és hasra nem estem. Kínosan felnevettem, miközben a hátamra fordultam. Karommal eltakartam a szemem, miközben próbáltam nem elbőgni magam.  Nem tudom, hogy pontosan meddig is feküdtem, a kemény, hideg földön, de valami furcsa már-már félelmetes hangra lettem figyelmes. Próbáltam rájönni, hogy merről is hallom, és igyekeztem kiverni a fejemből azt a képtelen gondolatot, (amit a legvalószínűbbnek tartottam), hogy a fejemben hallom. Vettem egy fájdalmas, mély levegőt és felültem. Lassan körbe néztem, de nem láttam semmi furcsát, csak égig érő fákat, kikopott füvet, néhány nehéznek tűnő sziklát és egy pár tucat tobozt, ami szerteszét hevert a földön. Aztán valahol megreccsent egy ág, a távolban felvonyított egy farkas. A szél tölgyfaleveleket repített az arcomba. A hideg futkosott a hátamon, miközben egyre közelebbről és közelebbről hallottam azokat a félelmetes hangokat. Talpra kászálódtam és hátrálni kezdtem, mígnem beleütköztem valamibe. Az a valami nagy volt, és ragacsos. Éreztem, ahogy hozzáragadtam, ráadásul, addig vergődtem, amíg már moccanni sem tudtam. Hirtelen sűrű, tejfehér köd ereszkedett le, eltakarva a holdat és a csillagokat. A levegő lehűlt. A környező bokrok leveleit pedig megcsípte a dér. Hideg, csípős levegő érkezett az erdő felől, ami szinte vágta az aromat. Majd hatalmas pelyhekben kezdett el hullani a hó. A távolból pedig két alakra lettem figyelmes. Egyre csak közeledtek, rajtam pedig úrrá lett a félelem. Sohasem éreztem még ilyet, amióta meghaltam, most mégis rá kellett ébredben, hogy félek. Egyre közelebb és közelebb értek. Halkan, nesztelenül suhanva, mégis méltóságteljesen. Az egyikük egy nő volt, aki szinte vonzotta a tekintetemet, ugyanis arca egyik fele, gyönyörű volt. Hosszú, hullámos vörös haja lágyan a kebelére hullott, vérvörös telt ajkát pengevékonyra húzta. Az arca másik fele azonban a koponyája volt. Nem volt rajta se hús se bőr. Szemüregében halott-színű szemgolyó forgott csupán. Szőrmebundát viselt ugyan, de mezitáláb volt, egyik lába csontváz volt, míg másik kecses és sima. Egy hatalmas farkas lépkedett mellette. Fekete volt, és éles agyarai túl nőttek a pofáján. Szerencsére észre sem vettek, úgy haladtak el mellettem, mintha ott sem lennék. Valami furcsa, régi nyelven beszéltek, ami talán még a Purgatóriumnál is idősebb lehetett. A női lény kuncogott, megtorpant majd visszanézett az erő felé. Lassan megfordult, majd megállt mellettem. Néhány másodpercig csak állt némán, majd sarkon fordult és továbbment. Hangosan felsóhajtottam. A hó lassan olvadni kezdett, ahogy az a ragacsos valami is, ami eddig fogva tartott. Hallottam, ahogy a távolba valaki a nevemet kiáltja. Én azonban csak annyira voltam képes, hogy feküdjek a hideg, nedves talajon. Lehunytam a szemem és vártam, hogy a Halál újra magával ragadjon.

Nem tudtam, hogy mennyi időt voltam kiütve, azonban amikor kinyitottam a szemem biztos voltam benne, hogy nem a Purgatóriumban vagyok. Egy omladozó, pókhálós gerenda nézett rám vissza. Lassan ültem fel, és néztem körül. Ekkor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok valójában. Alsó ajkamba harapva, idegesen néztem körül, a bűntudat mardosott belülről, miközben lekászálódtam a régi oltár megmaradt darabjairól. A templomban sötétség uralkodott, és nagyon hideg volt, biztos voltam benne, ha lélegeznék látszódna a leheletem is.

A csupasz, kormos falakra, régi, latin szövegeket véstek, néhány mozaikablakon még látszódott egy-egy szent arcképe, néhány ablak üresen tátongott, egyet, kettőt azonban bedeszkáztak. Hatalmas tér volt bent, csupán néhány összeégett, szenes fapad, kárpit– és szőnyegdarab hevert szanaszét, hiszen ami menthető volt, azt már a tűz után szinte azonnal elszállították. A lábam csak vitt, egészen addig a jóval sötétebb foltig, ahonnét a tűz indult. Leguggoltam, és megérintettem a fekete, elszenesedett padlót. Mikor bedobtam, azt az átkozott üveget, nem is sejtettem, hogy Thomas atya még bent van, hogy éppen egy esküvői ceremóniát szeretne megbeszélni egy párral.  

— Mégis mire számítottál? — kérdeztem magamtól, miközben feltápászkodtam, majd az ajtó felé fordultam, hogy kimenjek, amikor is szembenéztem azzal az átkozott, hamuszürke szempárral, amit mindig is rühelltem. Ott állt előttem és rám vigyorgott.

— Damien! — hangja rekedt volt ugyan, mégis volt benne valami félelmetes, amit nem tudtam hova tenni. — Ugye hazajössz velem? — döbbenten meredtem Blaze-re, miközben lassan hátrálni kezdtem. Kissé megváltozott amióta utoljára láttam. Az a Blaze, akit én ismertem mindig is adott magára, ezzel szemben az, aki itt állt előttem teljesen más volt. Haja csomókban hullott, egyik füléből hiányzott egy darab, szürke szemeiben gyilkos fény csillogott.

— Kösz, de nincs kedvem! — mondtam, mire Blaze arcán sötét árny suhant végig, szinte észre sem vettem mikor szelte át a köztünk lévő távolságot. Olcsó whisky, cigi és füst szaga volt. 

— Ezt nem választhatod! — suttogta, miközben olyan közel volt hozzám, hogy éreztem enyhén mentolos leheletét. Aztán hirtelen megváltozott, ellépett elölem és levetette magát az egyik szenes, fapadra. Meggyújtott egy gyertyát, majd ráhelyezte azt egy törött tálcára, amin két csorba bögre is helyet foglalt. — Tea — közölte, majd felém nyújtotta az egyik poharat. — Idd meg, azt' hazamegyünk és...

— Nem! — szakítottam félbe. Minden határozottságom ellenére Blaze nem díjazta, hogy belé fojtottam a szót.

— Mit mondtál? — üvöltötte, miközben felpattant a padról, mérgében földhöz vágta a csorba bögrét, majd csontos ujjait a nyakam köré fonta és szorítani kezdete. — Nincs más választásod! Vissza fogsz velem jönni, te kis gennyláda, és elmondod Neki, hogy én gondodat viseletem! Hogy jó voltam hozzád! Apád helyett apád voltam! Hogy nem érdemlek büntetést!

Éreztem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben, azonban minden hiábavalónak bizonyult, Blaze jóval erősebb volt nálam. Ösztönösen levegő után kaptam, és éreztem, ahogy a tüdőmből egyre fogy az oxigén. Ijedtemben rúgkapálni kezdetem, próbálta lefeszegetni az ujjait a nyakamról. Az erőm egyre csak elhagyott, minden lelassult körülöttem, az ájulás szélén voltam, a kezem a testem mellé ejtettem. Majd a lábam megadta magát és elvágódtam a földön.

Fejem nagyot kopptant a porlepte padlón. Szemem megtelt könnyekkel, minden erőmet összeszedve próbáltam valami megoldást találni, ahogy végig húztam a kezem a padlón, megakadt a kezem valami hideg és éles tárgyon. A gondolatot tett követte, megmarkoltam a kést, a pengéje a tenyerembe vájt, éreztem, hogy egyre síkossá, csúszóssá válik a kezem. Jobban megmarkoltam a kés pengéjét, majd lesújtottam vele. Blaze hangos, artikulátlan üvöltése, egy sebzett állatra emlékeztettet. A szorítás engedett. Köhögve, hörögve gurultam ki alóla, majd tápászkodtam fel. Blaze az arcára szorította a kezét, azonban megindult felém. Az elmém elborult, és az arcába fejeltem. Megtántorodott majd elesett. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve átvetettem egyik lábamat rajta, majd újra meg újra felé lendítettem a kés. Nem tudom hányszor szúrtam meg, csak arra eszméltem, hogy valaki megragad a csuklómnál fogva. Nem láttam az arcát, azonban a hangját szinte azonnal felismertem.

— Elég lesz — mondta, majd kicsavarta kezemből a kést és mellém dobta. Megragadta a könyökömet és talpra húzott. — Gyere, Dam! Haza megyünk!  

 

Nyolcadik fejezet ~ Késtél, Jules!

 Hirtelen, zihálva ültem fel. Az egész testem verejtékben úszott, hajam nedvesen a bőrömhöz tapadt, mély levegőt vettem, miközben kiszakadt belőlem egy hatalmas sóhaj. Álmodtam volna az egészet? Csak egy hülye álom lett volna? Azok a bizarr rémképek azonban visszavonhatatlanul beleégtek az elmémbe. Rossz érzés kerített hatalmába, a lidércnyomás túlságosan valóságos volt. A kezembe temettem az arcomat, miközben elmorzsoltam az orrom alatt egy-két szitkot. Az agyam vadul zakatolt, és hiába próbáltam lecsillapítani az elmémet, nem sikerült. Megdörzsöltem a szemem és nagyokat pislogva körülnéztem a szobában, ahol félhomály uralkodott ugyan, de még így is jól kivehetőek voltak a hatalmas, masszív bútorok szürke sziluettje. A falióra furcsán megnyugtató ketyegésének hangja töltötte meg a szobát. Megráztam a fejem, és visszadőltem a párnára. Lehunytam a szemem az oldalamra fordultam, és magamra húztam a takarót – ekkor döbbentem rá, hogy van még valaki az ágyamban. Hirtelen nyitottam ki a szemem. Megbabonázva néztem végig az édesen szunyókáló lányon. Az oldalán feküdt, felém fordulva és egyszerűen tökéletes volt, mintha csak valami ókori görög festő festette volna meg. Rakoncátlan vöröses tincsei, angyali arcába hullottak, amire árnyékot vetettek hosszú, dús szempillái. Rózsás ajkai résnyire nyitva voltak. Lizzie illata az orromba vándorolt, onnan pedig egyenesen a háborgó lelkemhez ért. Kezdtem megnyugodni. Már nem izgatott sem az álom, sem pedig a vihar, ami órák óta odakint tombolt. Hallgattam, ahogy az ablakon kopognak a kövér esőcseppek. Azonban, ha akartam volna se tudtam volna már visszaaludni, hiszen akárhányszor lehunytam a szemem, újra és újra annak az átkozott, szőke nőnek az arcát láttam magam előtt. Újabb villám cikázott végig a csillagtalan égbolton bevilágítva az ablakon, dörgött az ég. Mélázásomból egy hangos, vérfagyasztó sikoly térített vissza a valóságba.

— Semmi baj! — öleltem magamhoz, a zokogó lányt. — Csak a vihar az! Semmi gond!

— Utálom a vihart!  — suttogta kétsége esetten Lizzie, miközben arcát a mellkasomnak szorította. Gépies mozdulatokkal simogattam a puha haját, miközben visszadőltünk az ágyba.

— Tudom! — Nem voltam biztos benne, hogy mikor jött el az a pillanat, amikor menthetetlenül beleszerettem. Csak abban voltam teljesen biztos, hogy soha senkit sem fogok úgy szeretni, mint Őt. Ahogy hozzám bújt, tudtam, hogy Ő is így érez. Sohasem fog tudni mást szeretni, csak azt a nagyképű, önelégült barmot, aki talán nem is szerelmes belé. Kibontakoztam Lizzie öleléséből, miközben szitkozódva ültem ki az ágy szélére. Meztelen talpam a hideg kövön csattant, és egy hangos nyögés kíséretében feltápászkodtam az ágyból. Az éjjeli szekrényről felkaptam a cigarettásdobozt az erkélyajtóhoz botorkáltam, kitártam az ajtót és kiléptem a hűvös, nedves hajnali levegőre. Az egyik kerti székre vetettem magam, miközben rágyújtottam.

 Az égbolt még mindig szürke volt, de az eső már nem esett, csupán a hatalmas tócsák és a víztől fekete beton árulkodott róla, hogy alig pár perce még tombolt a vihar. A komor időjárás nem volt szokatlan, az év ezen szakán. Az emberek feszültek voltak és fásultak, mintha megannyi démon szippantotta volna ki szép fokozatosan a lelküket. Vettem egy mély levegőt, és szórakozottan néztem a felszálló kék füstöt miközben hallgattam az ébredező város szimfóniáját. Valahol kocsiajtó csapódott, kukásautó fordult az utcába. Innen fentről a dolgokra igyekvő emberkék olyanok voltak, mint a szorgos kis hangyák, robotoltak, mintha nem lenne holnap.

A levegőt megtöltötte a kávé illata. Lizzie jelent meg az erkélyen kezében egy-egy kávésbögrét szorongatott. Elvettem tőle az egyiket, és nagyot kortyoltam belőle. Szemem sarkából figyeltem ahogy a Lizzie is rágyújt. Zöld, plüss köntösében, kontyba fogott hajával, nyúzottan is ugyanolyan fenséges látványt nyújtott, mint mikor sminkben, talpig elegáns ruhába szórakozni megyünk. Lizzie leült a mellettem lévő székre. Szótlanul ültünk egymás mellett. Lett volna miről beszélnünk, azonban nem tudtam, hogy hol is kezdhetném, Ő pedig akárhányszor rám nézett mintha egy idegent látott volna. Lehúzta maradék kávéját, majd egyszerűen besétált a szobába, belépett a fürdőszobába és becsapta maga mögött az ajtót. Hangos sóhaj kíséretében bevittem az üres bögréket a konyhába és a mosogatóba raktam őket. Lehunytam a szemem, miközben a konyhapultnak dőltem. Egyre csak az álmom járt a fejembe.

—Minden rendben? — hallottam Lizzie kétségbeesett hangját. Megráztam a fejem, és ránéztem. Hosszú haja még mindig kontyba volt kötve, egy egyszerű fekete pólót viselt, cicanadrággal. Mosolygott ugyan, de a szemébe furcsa, megmagyarázhatatlan fény csillogott.  

— Álmodtam, valami faszságot! — sóhajtottam, de rögtön meg is bántam.  

— Mit álmodtál? — kérdezte, miközben elmosta a bögréket.

— Nem emlékszem — füllentettem, miközben félrehúztam a csipkefüggönyt, Judast kerestem a tekintetemmel, ám amikor nem láttam megadóan sóhajtottam. Álom volt!

— Te bolond! — nevetett fel, miközben lefröcskölt egy kis vízzel, mosolyogva csóváltam meg a fejem, miközben újra kinéztem az ablakon. Lizzie is csatlakozott, pár perc múlva megforgatta a szemét, és a sövény felé mutatott.

— Azok a lányok, akik ott állnak a sövénynél folyamatosan téged követnek! Már ide hozzám is. Kiborító!

— Ó, tényleg? — húztam perverz vigyorra a szám. — Ilyen népszerű volnék?

Lizzie újra megforgatta a szemét, majd rácsapott a fejemre.

— Au, ez fájt — mondtam és színpadiasan a fejemhez kaptam, azonban a mosolyom azonnal lehervadt, mikor észrevettem azt a furcsa nőt, aki engem bámult egy fának támaszkodva. Hosszú fekete ruha volt rajta, hatalmas karimás kalap. Napszemüveget viselt, pedig még mindig esőre állt. Hosszú, fekete szipkát tartott a kezében. Az egész olyan volt, mintha az ötvenes évekből lépett volna elő. Még a hideg is kirázott tőle.

— Ismered azt a nőt? — kérdezte Lizzie, miközben a karomba kapaszkodott, mintha csak meg akart volna védeni az ismeretlen nőtől, még a hangja is teljesen megváltozott, sohasem hallottam még ennyire komolynak.

— Azt hiszem — mondtam. — Maradj itt! Mindjárt visszajövök!

Határozott léptekkel indultam el a bejárati ajtó felé, mit sem törődve azzal, hogy csak egy szürke tréningnadrág van rajtam, vagy azzal, hogy Lizzie hangosan utánam kiállt. Ahogy kiléptem az utcára, az ajtó becsapódott mögöttem. Vettem egy mély levegőt, majd átszeltem az úttestet, és meg sem álltam a nőig, aki szinte vonzott magához.

— Végre megvagy Te szerencsétlen! — kevert le nekem egy hatalmas pofont, ami akkorát csattant, hogy visszhangzott tőle az utca. A sövény mellett álló lányok, akik eddig furcsán vihogtak, most elhallgattak. — Induljunk! Még sok a dolgunk!

— Milyen dolgunk? — értetlenkedtem, miközben az arcomra szorítottam a kezem. — Nem megyek sehova!

— Azt hiszed, hogy szórakozásból vagyunk ebben az istenverte emlékben? — kérdezte szemrehányóan.

— Milyen emlékben? Miről beszél?

— Damien! Elég legyen ebből! Teljesítettem az alku rám eső részét, talán még többet is, most te jössz!

— Milyen alku? Azt se tudom ki maga!

— Édes, jó Istenem — nyögte a szőke hajú. — Ennyire te sem lehetsz ostoba! Kérlek, mondd, hogy direkt csinálod, és csak bosszantani akarsz! Ugye, nem hitted azt, hogy mind ez igaz, és még mindig életben vagy? — az illúzió, hogy a Purgatórium csak egy könyörtelen lidércnyomás volt egy csapásra eltűnt, átvette a helyét a fájdalmas felismerés, hogy mindez csupán a múltam egy kis darabkája. Lilith hangos, gúnyos nevetésbe tört ki.

—Haha! Tényleg, nagyon vicces — mondtam, miközben mellkasom előtt összefűztem a karjaimat. Ajtócsapódásra lettem figyelmes, hátrapillantottam Lizzie az úttest szélén állva várta, hogy elfogyjanak az autók. Ekkor hirtelen megállt mellette egy hatalmas fekete autó. Soha egyszer sem örültem még ennyire édesanyámnak, mint abban az átkozott percben, amikor megállt Lizzie mellett.

— Feltett szándékom volt végig nézni, hogy miként szerencsétlenkedsz, de ez fergeteges! — mondta, miközben megtörölte könnybe lábadt szemét. — Évezredek óta nem szórakoztam ennyire jól! 

— Most már igazán abba hagyhatnád! Amúgy meg, ha ez egy próba, akkor miért te vagy itt és nem Judas? — Lilith nem válaszolt, csak állt megrökönyödve. Követtem a tekintetét, és döbbenten konstatáltam, hogy az anyámat figyeli.

— Anya, kérlek vidd be Lizzie-t, nemsokára én is megyek! — kiabáltam, majd hozzátettem. — Ígérem!

— A végzet néha elég röhejes dolgokat produkál — szólt Lilith, a hangjában volt valami, amit nem tudtam hova tenni, ahogy ránéztem már nem volt rajta sem a napszemüvege, sem a kalapja. Miután visszavette őket ellökte magát a fától és elindult. — Indulunk! — Anyámra néztem, aki még kétségbeesettebb arcot vágott, én meg csak intettem neki és elindultam Lilith után. Egy ideig csendesen mentünk egymás mellett, majd Lilith törte meg a csendet.  — Vegyél már fel egy pólót! Túl feltűnők vagyunk!

—És mégis, honnan szedjek, elárulnád? — kérdeztem szemrehányóan, Lilith morgott valamit az orra alatt, majd a kezembe nyomott egy pólót. Némi értetlenkedés után felvettem. — Hogy értetted az előbbit? — kérdeztem kis idő után, mikor kezdett a csönd kínos lenni. — A végzetről?

— Sehogy — felelte.

— Ez melyik emlékem?

— Az egyik a sok közül.

—Hogy keletkezett a Tájoló? — próbálkoztam azonban Lilith csak morgott egyet. — Vagy mindig is létezett?

— Fogd már be a szád! — morogta mérgesen.

— Én csak…

— Te csak mi? Hidd el, nem jó dolgunkban csináljuk ezt a hülyeséget! A Purgatórium volt az én menedékem, csak én voltam meg a lelkek, akik vagy fel, vagy le kerültek, erre jött ez az egész emeljünk fel lelkeket faszság, és mindenkit a nyakamra tett…

— Ki? — kérdeztem. Kíváncsi voltam, hogy kinek köszönhetem a halálom utáni szenvedést, ám a válasz, amit kaptam nem igazán tetszett.

— Hallgass már el! — mondta, miközben újra elindult. Átvágtunk egy szűk, baljóslatú, vizeletszagú sikátoron. Hiába voltak ott kukák meg törmelék, a graffitis falak visszahangozták a lépteinket. Olyan érzésem támadt, mintha valaki követne minket, azonban az annyira lehetetlennek tűnt, hogy megpróbáltam elhessegetni azt a képtelen gondolatot. Ahogy kiértünk a koszos sikátorból, és megpillantottam a virágmintás cégért egyből tudtam, hogy hol is vagyok. Egy megkönnyebbül sóhaj tört fel belőlem. Lilith óvatosan körülnézett, majd lenyomta a kocsma kilincsét és megszólalt az ajtó fölé szerelt szélcsengő. Az ismerős hang mosolyt csalt az arcomra. A kocsma azonban szokatlan volt, mintha zárva lettek volna. A székek az asztaloklapjain pihentek lefordítva, az itallapok a pulton hevertek, és Cherry sem volt sehol. A szemem sarkából figyeltem, ahogy Lilith leült egy bokszba, kalapját az asztalra dobta, majd intett, hogy üljek le én is. Ahogy elindultam felé, megakadt a szemem, azon az átkozottul hétköznapinak tűnő tükrön. Kikerekedett szemekkel meredtem rá, miközben teljesen biztos voltam benne, hogy ez ugyanaz, amiből előmászott, az a nem túl emberbarát parazita, ami meg akart enni. Tettem felé egy tétova lépést, miközben abban reménykedtem, hogy tévedtem. Késztetést éreztem, hogy hozzáérjek. Amint az ujjam találkozott a hideg, sima felülettel a foncsorozott üveg olyanná vált, mint a sima felületű víztükör. Ijedten húztam el a kezem, mikor fodrozódni kezdett, mint mikor egy kisgyermek kavicsokat dob egy tóba. Előszőr csak három ujj majd egy kézfej látszódott, majd egy kar és előkerült egy ősz fej, hosszú orr-ral és mélyen ülő, fekete gombszemekkel. Először teljesen lefagytam, majd elkezdtem hátrálni, ahogy egyre több, és több jelent meg a parazitából. Amint kimászott belőle, hallottam egy vérfagyasztó, ördögi kacajt. Az, a valami olyan gyorsan mozgott, hogy szinte nem is láttam, amíg hirtelen rám nem vetette magát. A fejem nagyot csattant a bár padlóján. Hallottam egy sziszegő, szürcsölő hangot, miközben próbáltam a kezemmel eltolni a parazitát. A nyála az arcomra folyt. Ekkor hallottam meg a szélharangokat, majd valaki egy jól irányzott rúgással lerúgta rólam a bestiát, ami hatalmas puffanással ért földet nem messze tőlem. Nem volt időm hálálkodni a megmentőmnek, ugyanis a lény nem maradt a földön sokáig. Újra rám vetette magát, ezúttal felkészültem rá, és lelöktem magamról, egyenesen a tükörnek csapódott, amiből kijött. A tükör ripityára tört, a padlót teljesen belepték az üvegdarabok.

— Köszönöm Neked! —hallottam, egy remegő, rekedt férfihangot. — Szabadon engedtél!

Ekkor jelent az a csuklyás alak, aki egyetlen suhintással ketté vágta a parazitát, ami elvágódott a földön. Hallottam a saját üvöltésemet, éreztem ahogy meleg, sűrű, sötét folyadék teljesen beborít. Ránéztem a földön fekvő lény élettelen hamuszürke arcára, ami természetellenesen gyorsan bomlott. Szinte már csak a koponyája volt ott, amin csupán pár helyen látszott némi bőr, amitől úgy nézett ki, mintha valami állat marcangolta volna szét. Egyik szeme hiányzott, nagy sötét lyuk tátongott a helyén, a haja fele le volt égetve a fejéről. Egyszóval borzalmas látványt nyújtott. Ráadásul tátogott is valamit, de a szavai nem jutottak el hozzám. Kivehetetlen halandzsa volt, hogy egyek vagy tegyek meg valamit!

Összecsuklottam. Ránéztem a megmentőmre, aki mit sem törődve velem elindult Lilith felé, majd letérdelt elé és egy határozott mozdulattal lerántotta a fejéről a csuklyát. Ekkor láttam meg a rókamaszkot. Ökölbe szorult a kezem, és akkor meghallottam Lilith gúnyos hangját:

— Késtél, Jules!

Hetedik fejezet ~ Kezdődik

 — Elmondanád, hogy a francba csináltad? — kérdezte Ruth. Feltört belőlem egy hatalmas sóhaj miközben a kezemben lévő papírkupacra összpontosítottam ­– igaz babiloni nyelven írták őket és egy kukkot sem értettem belőlük. Ruth félelmetes torokhangot hallatott, majd kiverte a kezemből a kupacot, a fehér lapok drámaian a földre hullottak és beterítették a padlót. — Kérdeztem valamit, Dam!

— Mégis mit?

— Tudod te azt nagyon jól! — a hangja sem volt barátságosabb, mint a tekintete.

— Nem baszd meg, nem tudom! — fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. — Világosíts fel kérlek!

Ruth felsóhajtott, miközben leguggolt, hogy összeszedje a papírokat. Szerintem Ő maga is tudta, hogy nem tudnék olyan válaszokat adni, amiket hallani akar. Az utóbbi időben elég sok kérdés kavargott a fejembe, amiket senki sem akart megválaszolni.

— Mi a fene folyik itt? — hallottam magam mögül Lilith Úrnő orrhangját. Lehunytam a szemem és elszámoltam háromig. Soha éltemben nem vetemedtem arra, hogy megüssek egy nőt, azonban egyre jobban viszketett a tenyerem, hogy ezt lecsapjam. — Úgy látom még éppen idejében értem, és nincs semmi dolgod. Gyere velem!

— Micsoda? — horkantam fel, miközben megfordultam, hogy Lilith szemébe tudjak nézni. — Dehogy megyek! Az a büntetésem, hogy Ruth-nak segítsem a munkáját!

— Nem tudom, hogy ez melyikünknek nagyobb büntetés — morogta Ruth, de elengedtem a fülem mellett a megjegyzését.

— Látom még mindig nem tudod, hogy hol a helyed! — Lilith csettintett egyet, hirtelen a semmiből a csuklóm köré tekeredett egy lánc, mintha csak valami kígyó volna. Mire felocsúdtam Lilith megrántotta a kezében lévő vékonyabb láncot, ami a bilincsemhez volt erősítve én pedig orra buktam. Kellett egy kis idő mire felfogtam, hogy innen már nincs menekvés így kénytelen voltam vele menni. Egy raktárszerű helyiségbe vezetett, ahol egy nagyon magas, rettentően sovány emberszerű lény várt ránk. Papírvékony, kékes bőre alatt szinte láthatóak voltak a csontjai. Arca beesett volt, ajkai cserepesre száradtak és hatalmas aranykeretes szemüvege mögül élettelen szürke szemei kétszer akkorának tűntek. Irracionálisan hosszú karjai és lábai csak akkor tűntek fel, mikor meghajolt Lilith előtt.

— Hálás vagyok, hogy ilyen hamar tudtál fogadni, Andrew! — mondta, miközben betessékelt a szobába.

—U-ugyan Úrnőm! — dadogta a szörnyeteg.

— Ez a fiatal ember itt Damien! Ő az, akiről beszéltem!

— Á… Damien! — rám emelte tekintetét, majd hirtelen kiakasztotta az álkapcsát és hangos, fájdalmas zokogásban tört ki, miközben számomra ismeretlen nyelven kezdett el üvölteni. Volt benne valami különösen hátborzongató, és mikor megpróbáltam elmondani Lilith-nek, hogy ezzel az Andrew-val valami nem stimmel a nő felemelte a mutatóujját, ezzel jelezte, hogy el se kezdjem.

Mióta meghaltam az időérzékem teljesen cserben hagyott. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideje vagyok ebben az átkozott helyiségben, viszont azt tudtam, hogy az, a behemót fél tőlem, hiszen akárhányszor közelebb mentem, az mindig elkezdett sírni, aminek az lett a vége, hogy Lilith elzavart, de el sem tudtam hagyni a szobát, mert az ajtó zárva volt. Aztán úgy döntöttem, hogy keresek egy használható széket és én magam is leülök, azonban az egyetlen működőképes dolog ebben a helységben az a téglákon álló íróasztal volt, ami mögött a Behemót ült az asztalon pedig Lilith trónolt. Sóhajtottam egyet és elindultam az ajtó felé, hogy megpróbáljam a lehetetlent, hátha most kinyílik.

— Hova mész? — kérdezte Lilith, aki csak akkor szólt hozzám amikor csak megmozdultam.

—Nem mindegy? — horkantottam fel. — Úgyse tudok kimenni!

A raktár mégsem volt olyan kicsi, mint azt először hittem. Hatalmas, plafonig érő szemétkupac között találtam magam. Összetört székek, szekrények hevertek szanaszét. Elszaggatott, bizarr festményeket dobáltak egymásra. Az egyik kupacban egy érdekes tárgyat találtam. Aranykeretes, ovális, ósdi tükör volt, aminek a kerete már igencsak meg volt kopva ugyan, de még így is jól kivehető volt a rávésett szöveg; „Ab initio”.  Kicsit közelebb hajoltam hozzá, azonban nem a saját arcom nézett rám vissza, vagyis azt hiszem, hogy nem az enyém. Egy öreg, ráncos férfi vigyorgott rám kajánul a foncsorozott üveg túloldalán. Intett az ujjával, hogy hajoljak közelebb, és mikor megtettem hirtelen kinyúlt a tükörből és megragadta a nyakamat. Arca megváltozott, száját hatalmasra tátotta, hat sor tűhegyes foga volt, szemei beestek hatalmas fekete lyukak tátongtak helyettük. Hiába kaptam el a csuklóját, az a lény elkezdett belehúzni a tükörbe. Ekkor valami fényeset villant, a szorítás megszűnt én pedig egyensúlyomat veszte a földre huppantam, elindítva egy nagy adag szék és asztalláb lavinát, ami egyenesen a tükörre esett ripityára törve azt.

— Mi a fasz volt ez? — kérdeztem miközben hátra csúsztam. Egy sötét alak magasodott felettem. Hosszított, fekete kabátot viselt, fekete nadrágot és térdig érő csizmát. Arcát maszk fedte, ami egy rókára hasonlított. Kezében régi típusú kardot szorongatott, amiről sűrű, zöld trutyi csöpögött. Hamarosan léptek zaja ütötte meg a fülemet, megfordultam és szembe találtam magam egy megdöbbent Lilith-tel.

— Elmehetsz! — vetette oda a megmentőmnek, aki egy szempillantás alatt eltűnt. Nagyokat pislogtam, hol Lilith-re, hol a helyre, ahol a fickó állt. — Ezt nem hiszem el! Veled csak a baj van! — mondta, miközben megint csettintett egyet. Hatalmas, nehéz láncok tekeredtek végig rajtam, majd az a szuka leragasztotta a szám. — És most már maradj nyugton. Tehát, hol is tartottunk Andrew? — kérdezte. Az a lény tisztes távolságból újra érthető nyelven kezdett el beszélni.

— Újra meg kell vele próbáltatni a Tájolót — mondta.

— Kizárt! A Tájoló nem játék! Nem akarok kockáztatni…

— Nincs más mód! Csak egy önként jelentkező kell hozzá! Mondjuk egy azok közül!

— Rossz ötlet — morogta Lilith, miközben fel alá mászkált és a mutatóujjával a száján dobolt. — Vagy nem is! Tökéletes alany lenne, már csak azért is, mert... Intézkedj Andrew! — azzal sarkon fordult és kirohant a szobából. Otthagyott megkötözve. Kellemetlenebb szituációba nem is keverhettem volna magamat. Egyedül maradtam egy szobába, melyben plafonig ért a szemét, és ki tudja milyen lények lestek rám, hogy belém mélyesszék a fogukat. Éppen azon elmélkedtem, hogy vajon érezném-e, ha az egyik itteni háziállat, mint az a tükrösszörny belém harap, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Sohasem örültem még ennyire Judasnak, Ő azonban elkerekedett szemmel nézett rám, majd visszacsukta az ajtót.

 

***

 

—Te aztán tényleg nem tudod, hogy hol a határ! — mondta, miközben elindultunk az előcsarnok felé. — Élvezed, hogy felbosszantod Lilith Úrnőt?

— Szerintem, simán csak kattant a csaj — legyintettem.

— Bolond vagy!

— Judas — megálltam és ránéztem. — Volt valami abban a tükörben…

— Tükörben?

— Tükörben! Tudod sima felületű dolog, amibe, ha belenézel látod magad!

— Tudom, mi az a tükör! Mindegy. Mit láttál?

— Egy vén embert, csak hat sor tűhegyes foggal, szemek nélkül, azt hiszem meg akart enni—Judas elkomorodott. — Mi van?

— Az lehetetlen…

— Már miért lenne az? Vagy azt hiszed hazudok?  

— Te egy Parazitával találkoztál! De azok nem tudnak bejönni a Purgatóriumba… Hacsak…

— Hacsak mi?

Judas megrázta a fejét:

— Semmi! Gyere, még sok a dolgunk!

Az előcsarnokba érve ugyanolyan fekete ruhás alakokat vettem észre, mint aki megmentetett a parazitától. Hosszú fekete kabát volt rajtuk, fekete nadrággal, arcukat különféle állatokról mintázott maszk takarta. Hátukra két kardot erősítetek. Minden ajtónál áll belőlük kettő, illetve a fő falaknál öt méterenként álltak ketten. Néma csendben meredtek a semmibe. Judas megkocogtatta a vállamat majd a fejével a recepcióspult felé bökött. Bólintottam és határozott léptekkel átszeltük a szobát. Judas felemelte a pult felnyitható részét, befordult majd intett, a fejével, hogy menjek utána. Amint lecsukódott a pult Eve keze a magasba lenült mutató ujjával megérintette a levegőt, ami rózsaszínesen vibrálni kezdett, majd egy pillanatra láttam valami erőteret.

— Eve, mi a fene folyik itt? Miért van itt a Gárda? — kérdezte Judas.

— Paraziták! Bejutottak és itt garázdálkodnak!

— Mekkora a baj?

— Nem tudom. Lilith készenlétbe állította a Gárdát, de ennél többet nem árult el.

— Ö… Mik azok a paraziták? — bukott ki belőlem a kérdés. Judas és Eve összenéztek, mintha csak most tudatosult volna bennük, hogy én is ott vagyok. Eve idegesen az ajkait harapdálta, Judas pedig lehunyta a szemét, majd hatalmasat sóhajtott.

— Sok néven illeték őket az évszázadok során, de talán a legismertebb kifejezés rájuk a Tulpa.

— Tulpa? De az nem csak a tibeti kultúrában létezik?

— Nocsak! Lehet mégsem vagy teljesen reménytelen eset? — hallottam Judas megdöbbent hangját, de próbáltam nem törődni vele.

— Nem ilyen egyszerű! — kezdte Eve, miután karon vágta Judast. — Lehet, hogy mostanság már csak a keleti bölcsek vagy hitvallásúak hiszik, de a régi időben igen is sok helyen megtalálhatóak voltak. Mindenre és mindenkire veszélyt jelentettek, és jelentenek a mai napig is.

— Egy elképzelt alak, hogy jelenthet veszélyt? — a kérdés sokáig a levegőben lógott, Eve és Judas hol egymásra néztek, hol pedig rám!

— Tudod, hogy mi kell egy Tulpa elkészítéséhez? — kérdezte végül Eve, mire megráztam a fejem.

— Először is — vette át a szót Judas —, rengeteg szellemi erőre van szükség! Egy Tulpának nincs fizikai teste. Nem kell agyagból, sárból és vérből összegyúrt báb, mint egy Gólemnél! Nincs más, mint egy nagy szellemi erővel bíró közösség kollektív hite.

— Egy közösség kollektív hite? — kérdeztem vissza.

— Évszázadokkal, nem is, évezredekkel ezelőtt, ha a termés elszáradt, vagy több hónapja aszály volt, az emberek képesek voltak azt hinni, hogy valami gonosz entitás űz csúfot belőlük. Egy idő után annyira kezdek hinni ezekben a lényekben, hogy azok megjelentek. Így láthattak kecskevérét szívó, négylábú szörnyet, vagy vámpírokat Erdélyben. Holott egyik sem létezett addig a percig, míg egy nagyobb közösség el nem kezdett hinni benne — magyarázta Eve. — Tehát, ha sikerült létrehozni a Tulpát annak a viselkedését a közösség hite befolyásolta egy ideig.

— Ezt, hogy érdet?

— Egy ember alkotta lényről beszélünk, ami a mesék, mondák és mítoszok miatt több száz vagy akár ezer évig is fennmaradhat és tombolhat. Hiszen gonoszszándék szülte, így mindig is az marad.

— Gonoszszándék szülte?

— Gondolkozz már egy kicsit! — emelte fel a hangját Judas.

— Judas! — rivallt rá Eve. — Elég! Damien, az emberi gonoszság és rosszindulat az, ami miatt létre tud jönni egy Tulpa. Szerencsére az emberre is van ráutalva, és hidd el a mesék mindig változnak, mindig jönnek újabb és újabb írók, aki változtatnak egy Tulpán és a viselkedésén. Így egy idő után megkopik és elfelejtik, de mivel nincs fizikai teste nem tud meghalni, aztán úgy ezer évvel ezelőtt az emberek elkezdték őket egymás testébe zárni…

— Így már képesek meghalni — hasított belém a felismerés. — És akkor képesek lennének használni a Tájolót, ugye? — Eve félszegen bólintott. — Tegyük fel, hogy egy ilyen rohadék visszamegy egy emlékébe és megváltoztatja azt, mondjuk, hogy ne haljon meg… Lehetséges ez? Meg lehet változtatni úgy egy emléket, hogy ne halj meg?

Ahogy felnéztem még elcsíptem, ahogy Judas és Eve egymásra néznek. A kérdésemre azonban nem érkezett válasz, és kezdett egyre kínosabb lenni a csend. Eve a körmeit kezdte el rágni, Judas pedig mindenfelé nézett, csak rám nem.

— Kisasszony? Kisasszony, itt van? — törte meg a csendet egy ismerős hang. Felkaptam a fejem és a pult elött várakozó idős nőre néztem. Elképedve vettem tudomásul, hogy nem más áll a recepció előtt, mint a középiskolai matektanárom. Eve is a hang irányába fordult, majd megadóan sóhajtott. Intett a fejével, mire Judas megragadta a karom és belökött egy kis szobaszerű helyiségbe, ahol plafonig érő, fém irattartó szekrények sorakoztak egymás mellett. Judas is belépett, majd behúzta az ajtót. Alig fértünk el a kis lyukban, azonban mielőtt megszólalhattam volna Judas magyarázni kezdett.

— Eve burka megvéd a kíváncsi szemektől és fülektől, ezen felül áttörhetetlen pajzsként funkcionál, azonban amint megtörik sebezhető lesz. A Gárdának meg feltűnhet, hogy benn állunk hárman. Eve egy védelmező. Normál esetben egy Listás sohasem találkozik ezzel az erővel.

— Jól gondolom, hogy ez most nem normális eset?

— Jól! A Gárda megjelenése sohasem jelent jót.

— Mi ezek? Katonák?

— Olyasmi — sóhajtotta. Résnyire kinyitotta az ajtót, és kilesett rajta, beszűrődött kintről Eve negédes hangja, amint éppen Ms. Robertsont nyugtatja, Judas vett egy mély levegőt és lassan visszacsukta az ajtót. Hátát a szekrénynek döntötte, majd óvatosan a földre csúszott, ahogy leült a fejét a szekrénynek döntötte, és behunyta a szemét. Követtem a példáját. Csönd telepedett ránk, amit most az egyszer nem bántam. Csupán egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha mindent helyre tudnék hozni, és Lizzie még mindig élhetne. Gondolatomból Eve sikoltása rántott vissza, felpattantam, azonban Judas kezébe ütköztem, aki szintén talpon volt. Valaki egy hatalmasat vágott az ajtóra, ami egyszerűen elporladt. Szemtől szembe találtuk magunkat a Rókamaszkossal, aki nem olyan régen megmentett a parazitától. Kezében tartotta mind a két kardját, majd hirtelen felém suhintott vele. Judas a pólómnál fogva hátra lökött. A szekrénynek csapódtam, aminek néhány fiókja kinyílt és papírok repültek szét belőle. Judas olyan gyorsan mozgott, hogy szinte alig láttam, ahogy kitért pár vágás elől. Hátra ugrott és mikor tisztes távolságba került a kardforgatótól felemelte fásliba csavart kezét, amiből rózsaszínes-lilás virágszirmok törtek elő. A gárdista egy pillanatra megdermedt, kezéből kihullott a kard és csilingelve ért földet. A maszkos csak állt ott, mint valami szobor.

— Annyira sajnálom! — hallottam Eve kétségbeesett hangját. — Erőszakosan beugrott a pult mögé, nem tudtam megállítani.

— Semmi baj! Megállítottam — Judas hangja elgyötört volt, mintha fájdalmai lettek volna. Bal kezével, jobb csuklóját szorongatta, miközben elhunyta az egyik szemét, majd hirtelen térdre rogyott, és egyszerűen elájult.

— Judas! — sikította Eve. Minden erőmet összeszedve álltam fel és elvonszoltam magam a földön fekvő férfihoz. Megragadtam a vállát és néhányszor megráztam, majd elkezdtem enyhén pofozni abban reménykedve, hogy hátha reagál rá és visszaüt. Eve hangosan zokogott mellettem. Hirtelen a semmiből felbukkant egy férfi. Fehér öltöny volt rajta, hosszú barna haját egyszerű copfba kötötte, borostás volt. Átható zöld szemeiben szomorú fény csillogott.

— Ej, Judas! Hát ennyire fontos neked ez a lélek? — kérdezte, majd simán ölbe vette az ájult férfit, és elindult vele kifelé. Rossz érzés kerített hatalmába, és már megint előbb cselekedtem, mint gondolkoztam volna.  

— Mégis mit csinálsz? — kérdeztem, miközben nem törődve semmivel utána mentem. — Hé, ember ki az istennek képzeled magad? Állj már meg! Hallod?

Az alak hirtelen megállt, majd megfordult. Haragos tekintettel meredt rám, én azonban álltam a tekintetét.

— Azonnal engedd el, mert megbánod!

— Ez úgy hangzott, mintha törődnél másokkal — mosolyra húzta a száját, nekem meg hatalmas önuralom kellett, hogy ne verjem be a képét.

— Nem is ismersz engem! — vetettem oda neki.

— Nem-e? Nos, akkor figyelj! Az ötödik szülinapodra macskás puzzle-t kaptál, amit később egy árvaháznak adományoztál, hét éves voltál, amikor eltörted a karodat egy síbalesetben, ami nem is a te hibád volt, hanem egyik osztálytársadé és azt mondtad nem emlékszel rá, tizenhat éves korodban megmentettél egy Tara Thomson nevű lányt pár részeg…

— Azt nem tudod véletlenül — vágtam gúnyosan a szavába —, hogy kilencvenkilenc március tizenkettedikén mit vacsoráztam?

—Pizzát! De nem ez a lényeg! — felelte. — Sokkal többet tudok rólad, mit bárki más!

—Azt kétlem —vágtam rá.

— Biztos vagy benne? — kérdezte semleges hangon, majd letette Judast egy kanapéra. Lassan elindult felém, lakkos cipője hangosan kopogott a járólapon. — Előttem nincsenek titkok, Damien Alexander Holloway!

Hatodik fejezet ~ Bűnbeesés

 Csak ültem a földön a cellámmal szemben, hátamat a hideg falnak vetve. A fejemben százszor, ezerszer lejátszottam a történeteket, de minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam. Arra eszméltem, hogy valaki gyengéden a vállamra tette a kezét. Tétován felemeltem a fejem. Hosszú perceken keresztül néztünk farkasszemet egymással, majd Rachel felsóhajtott, hátát a falnak nyomta és leguggolt mellém.

— Minden oké? — törte meg a csendet Rachel.

— Elcsesztem — mondtam, miközben ránéztem.

— Tényleg? Hogy csináltad?

— Mit számít az? — fortyantam fel, mire Rachel hangosan felsóhajtott.

— Én szándékosan el akartam rontani, de nem sikerült. Abel még időben kihozott.

— Nem értem. Miért akartad elrontani a próbát? — Rachel az ajkába harapott, majd elfordította a tekintetét. Arca furcsa grimaszba torzult, de mielőtt jobban szemügyre tudtam volna venni, a tenyerébe temette azt. Láthatóan szenvedett. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem, így sután a vállára tettem a kezem. Hiba volt.

— Már elmeséltem, hogyan haltam meg nem? — lustán bólintottam. — Tudod, én Chicago külvárosában nőtem fel. Amolyan gazdag környék volt, ahol mindenki jobban tudott rólad mindent, mint te saját magad. Ha a pletyka szárnyra kapott, onnan már nem volt megállás. Ott éltem a nagybátyámmal és az ő tökéletes családjával, idilliek voltak nálunk a vasárnapi ebédek.

— Nem értem a problémádat Csillagom — sóhajtottam lemondóan.

— Tudod mit? Megmutatom neked, menjünk a Tájolóhoz — kacsintott egyet. Rossz érzés fogott el, vettem egy mély levegőt, ami most is égetett, mint a pokol tüze.

— Biztosan nem megyek veled sehova! — fejeztem ki aggályomat az egész visszapörgetéssel kapcsolatban. — Nem tudom, hogy Abel felvilágosított-e a dologról, de csak egy Féllény tudja irányítani, azt a szart.

— Azt hittem, hogy nem izgatnak a szabályok, és hogy mi ketten ugyanolyanok vagyunk.

— Kurvára nem vagyunk ugyanolyanok — morogtam.  

— Most miért vagy ilyen velem?

Hangosan felsóhajtottam, majd feltápászkodtam a földről. Először átsuhant az agyamon, hogy bemegyek a cellámba, azonban tudtam, hogy ez egyáltalán nem állítaná meg. A lobbi felé vettem az irányt. Nem volt semmi konkrét célom, csak le akartam rázni Rachelt, aki úgy jött utánam, mint valami engedelmes kiskutya a gazdája után. Annyira bosszantott, hogy nem értette meg, hogy egyáltalán nem érdekel az élete. Legszívesebben kinyírtam volna, ám mivel mind a ketten halottak vagyunk, így ez csupán egy ábránd maradt.

A hallban nagy volt a fejetlenség. Még sohasem láttam ennyi lelket itt, talán csak aznap, amikor beosztottak minket. Elképedve néztünk körül, és nem értettük, hogy mi folyik itt. Kaszások, Féllények rohangáltak fel s alá.

— Ezek meg kicsodák? — kérdezte Rachel.

— Tőlem kérded? — néztem rá értetlenül, mire a lány csak megrántotta a vállát. — Azt hiszed, hogy tudom? Minek nézel engem, kislexikonnak?

— Csak egy költői kérdés volt — mondta, miközben megragadta a karomat. — Amúgy itt van a nagy esélyünk! Eve nem figyel.

— Nem érted meg, hogy nem vagyok kíváncsi rád? — rántottam ki a karomat a kezéből, aminek hatására kissé megtántorodott. — Ahogy arra sem, hogy hogyan döglöttél meg, stimm? Nem vagyok sem az apád, sem a haverod, és a szárazdajkád sem kívánok lenni. 

— Oh, tényleg? Nem elég, hogy gyáva vagy még rettenetesen buta is — mondta miközben önelégült vigyorra húzta a száját. Talán ez, talán más tette be a kiskaput, elborult az agyam és arra eszméltem, hogy a torkánál fogva a falhoz szorítottam.

— Tudod, mit te ribanc? Menjünk és nézzük meg a szánalmas kis életedet, de aztán ne siránkozz itt nekem! Világos?

— Mint a nap — mondta elváltozott hangon. Ahogy elengedtem Rachel ösztönösen vett egy nagy levegőt, mire az arca torzgrimaszba fordult. Ekkor döbbentem rá, hogy nem csak nekem fájnak az olyan alapvető dolgok, mint a levegővétel. Miután kicsi jobban lett elindultunk Eve felé. A nő éppen egy barna hajú lányt igazított el, aki igen ismerősnek tűnt, de mire közelebb értem hozzá, eltűnt a szemem elől.

— Kik ezek? — kérdeztem, miközben rátámaszkodtam a pultra.

— Valami baj történt a Halandók világában, és sokan halnak meg. Napi szinten annyian, mint máskor egy évben — sóhajtotta. — A Purgatórium megtelt, már nem vagyunk képesek lelkek fogadására, és amíg ti nem emelkedtek fel, addig nem lehetnek újoncaink sem.  

— Mi történt? — hallottam Rachel irritáló hangját.

— Sajnos mi sem tudunk többet!

Rachel folytatta a kérdezősködést, engem viszont nem érdekelt a téma. Ahogy jobban körülnéztem azon kaptam magam, hogy fohászkodom, hogy az édesanyám ne legyen a lelkek között. Sosem voltunk egy mélyen hívő család. Én speciel nem is hittem a túlvilágban, amíg anyám valamiért elzárkózott a témától, nem szívesen beszélt róla. Úgy vélte valóban létezik ez a hely, és majdnem biztos volt benne, hogy a Pokolra fogok jutni, az életvitelem miatt. Azt hiszem igaza volt, még ha nem is így nevezik ezt a helyet, úgy érezem magam, mintha ott lennék.

— Na mit szereztem? — mélázásomból Rachel mézesmázas hangja rántott vissza, kezében a rézkulcs volt.

— És ezt, csak úgy odaadta neked Eve? — kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

— Ugyan már te butus! Inkább azt mondanám, hogy egy kicsit kölcsön vettem.

— Te nem vagy normális — fintorogtam. — Mi lesz, ha valakinek kell majd a Tájoló?

— Azt mondta, hogy a „történtek után” — mutatott idézőjelet, halálom megkeserítője —, a próbák szünetelni fognak egy darabig.

— A történtek után? — kérdeztem vissza ám a lány csak megrántotta a vállát.

— Mehetünk?

Bólintottam egyet, hiszen már beleegyeztem, így nem táncolhattam vissza. Túl büszke voltam mindig is, és úgy tűnik ez nem is változott. A Tájoló felé vettük az irányt, úgy lopakodva, mint valami nindzsa. A lány bedugta a kulcsot a zárba, de az nem akart engedni. Szavakkal ki sem lehet fejezni, azt az elégtételt, amit éreztem amikor Rachel hoppon maradt. Talán meg is érdemeltem tőle azokat a gyilkos pillantásokat, hiszen a tarkómon összekulcsolt kézzel, diadalittas arccal néztem rá, miközben egy elégedett vigyor terült szét az arcomon.

— Mi van babám? Nem megy?

— Kussolj! Ha olyan ügyes vagy akkor csináld te! — helyet cseréltünk, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és az ajtó nesztelenül kinyílt. Megengedtem felé egy elégedett vigyort, ám ő csak megcsóválta a fejét, és elindult lefelé. Kettesével szedtük a lépcsőfokokat, lépteinket visszhangozták a falak. Megkönnyebbültem, hogy az állomáson ugyanúgy várt ránk a metró. Beszálltunk, a szerelvény elindult. Miközben az alagútban száguldoztunk azon agyaltam, ha esetleg megjelenne Fabula, mit mondjak neki. És akkor megvilágosodtam. A múzsa is említette, hogy nincs minden rendben a Halandók világában, de azt egy szóval sem mondta, hogy ennyire rossz lenne a helyzet. Ám amíg ezen agyaltam a metró lassan megállt.

— Jössz? — bólintottam, majd elindultam a lány után. Ahogy kinyitottuk a nagy fenyőajtót egészen más dolog történt, mint legutóbb. A vakító fehér fény elmaradt, inkább csak egy halvány derengés fogadott, és az ajtó túloldalán egy szoba volt, amiben félhomály uralkodott. Fehérkeretes, baldachinos ágy foglalta el a szoba felét, hatalmas bútorok sorakoztak a fal mellett és női ruhák hevertek a földön. Ekkor jöttem rá, hogy ez már Rachel emléke. A lány szemei megteltek könnyekkel, amikor kiszaladt a szobából és lerohant a lépcsőn én pedig utána mentem. Rachelt egy ajtó előtt találtam meg, csak ott állt – talán engem várt –, nyelt egyet és intett, hogy menjek vele. Egy tágas nappaliban találtam magam. A falakon és a kandalló párkányon egy csomó mosolygós családi kép volt. Azonban magam is jól tudtam, hogy ezek a képek csak beállított, profi fotós által készített képek voltak, és semmi közük nem volt ahhoz, amilyen életet éltek ezek az emberek. Ahogy közelebb léptem a kandallóhoz, jobban szemügyre vettem az egyik képet. Középen egy feltűnően csinos, középkorú hölgy ült egy széken, sötét, szinte fekete haja szoros kontyba volt csavarva a feje közepén, hófehér ruhában volt. A férfi a vállára tette a kezét, fehér öltönyben volt, ami eléggé kiemelte sötét bőrszínét. A nő előtt, a földön három gyerek ült. A középső szépen mosolygó kislányban Rachelt véltem felfedezni. Két oldalán egy-egy fiú foglalt helyet. Mindenki fehérbe volt öltözve. A háttérben hatalmas karácsonyfa állt. Vettem egy mély levegőt és visszatettem a képet a párkányra. Hirtelen egy hangot hallottam a szomszédos helyiségből.

— Rachel? Te vagy az? — egy vékony, női hang, hasított a levegőben, amiben dél londoni akcentust véltem felfedezni. Nem sokkal később egy magas, sötéthajú nő lépett a nappaliba, kezét egy konyharuhába törölgette. Fehér, fekete csíkos blúzát, virág mintás kötény fedte és mamuszban volt. —Hogy hogy itt… Oh? Rachel, ki ez a fiú?

Felkaptam a fejem, hiszen ebben a percben jött a félelmetes felismerés, hogy valószínűleg lát engem. Rachelre néztem, aki nem messze állt tőlem. Arcán ezernyi érzelem futott át és falfehér lett látszott rajta, hogy menten elsírja magát.

— Ő… csak… egy… egy barátom — hangja alig volt több suttogásnál.

— Barát? — kérdezte a nő némi éllel a hangjában, miközben rám emelte szúrós tekintetét, amitől kirázott a hideg. Tetőtől talpig jó alaposan végig mért. Sosem voltam az anyák kedvence, és általában a hírem megelőzött. Idegesen a hajamba túrtam, miközben vadul zakatolt az agyam, hogy mégis mi a fenét kellene csinálnom, mert egyvalamiben teljesen biztos voltam, ha szemmel ölni tudna, akkor ott rögtön meghaltam volna. Ismét. — Egy barát? — ismételte a nő, szinte már hisztérikusan.

— Édes faszom — sóhajtottam miközben lehunytam a szemem.

— Moderálja magát fiatalember!  

— Elnézését kérem, hölgyem — felé nyújtottam a kezemet, amit Ő elfogadott. — Dam Wolf vagyok — mutatkoztam be, miközben ajkamat a nő kézfejéhez nyomtam.

— Nancy Coleman!

— Ne haragudj — szólt Rachel. — Nem tudtam, hogy itthon vagy. Mi csak erre jártunk, és gondoltam…  

Rachel elharapta a mondani valóját és zokogva az asszonyra vetette magát. Én pedig csak álltam ott és néztem a jelenetet. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ennek így kellene történnie. Kezdtem kételkedni abban is, hogy Rachel és én bármiben is hasonlítanánk.

— Semmi baj Bogárkám! — csitította a nő. Vettem egy mély levegőt és próbáltam magamba tartani a gondolataimat, amik egészen erkölcstelenek voltak. Amikor a csaj kissé megnyugodott Nancy megkért, hogy üljünk le, és beszélgessünk egy kicsit. Ám amint elhelyezkedtem a hatalmas bőrkanapén rossz érzés kerített hatalmába. Azonban próbáltam nem foglalkozni vele.

— Kértek valamit inni? — kérdezte a nő kedvesen.

— Egy kávé jól esne — bukott ki belőlem, amíg Nancy a konyhában tevékenykedett én Rachelhöz fordultam. — Ez meg mégis mi a fene?

— Nem tudom — suttogta.

— Hogy lehet, hogy lát engem?

— Nem tudom.

— Miért ide hozott a tájoló?

— Fogalmam sincs — felelte mérgesen, miközben élesen beszívta a levegőt.

— Te aztán kurvára nagy segítség vagy — morogtam mélyen a szemébe nézve. — Azt legalább tudod, hogy ez nagyjából mikor történhetett? Vagy, hogy mit kellene tenned? — Rachel megrázta a fejét. — Oh fasza.

Nancy egy tálcával a kezében tért vissza, amin egy csésze kávé, cukor és tejszín volt, meg egy pohár áttetsző folyadék, ami nagy valószínűséggel Rachelé lesz. Ahogy a nő leült elénk egy nagy karfás fotelbe szinte láttam magam előtt az estét, amikor Lizzie bemutatott a szüleinek.

— Hol ismerkedtetek meg? — kérdezte a nő.

— Sorban állás közben, aztán átjött hozzám és azóta zaklat — mondtam, mire a nő felnevetett. Szerintem meg volt róla győződve, hogy viccelek. Felvettem a kávéscsészét és csak úgy feketén lehúztam. Reménykedtem, hogy legalább egy kicsit érzem majd a keserű nedű izét, de akárcsak a nulladik próbán a whiskynek úgy ennek sem volt semmi íze.

 — Pár napja egy hotelben húztam meg magam és ott találkoztunk — Rachelre néztem, aki vagy húsz kockacukrot pakolt a pohárba. Egy pillanatra úgy éreztem a lány hazudott, azonban hamar elhessegettem a fejemből ezt a gondolatot, hiszen a Purgatórium tényleg egy hotelre hajaz. Nancy szóra nyitotta volna a száját, azonban az ajtó kinyílt, és a ház ura lépett be a nappaliba. Automatikusan felálltam és kezet nyújtottam a férfinak, akit szinte letaglózott ez a gesztus.

— Dam Wolf!

— Benjamin Coleman — fogadta el a kézfogásom. Határozott és erős kézfogás volt az övé. Benjamin Coleman inkább egy NFL játékosra hasonlított, hiszen majdnem két méter magas volt és tömör izom. Olyan férfi, akivel nem szívesen kötözködtem volna, ha nem muszáj. Miután bemutatkoztam neki a férfi a feleségéhez fordult és üdvözölte őt is, majd újra rám emelte a tekintetét. Mogyoróbarna szeméből semmiféle érzelmet nem bírtam kiolvasni, s bár jól értettem az emberekhez ez a fickó kész talány volt a számomra.

— Te lennél Rachel fiúja?

— Mi? Dehogyis! Isten ments! — hadartam. — Én csak most érkeztem az országba, és Rachel körbevezetett a környéken…

— És ha az lenne? Akkor mi van? — vágott a szavamba Rachel, miközben szemei szikrákat szórtak. — Már megmondtam, bácsikám, hogy semmi közöd az életemhez! — az egész ház Rachel ordításától zengett.  

— Higgadj le! — mordultam rá, Rachel döbbenten meredt rám, én pedig szúrós szemmel néztem vissza rá.

— Miért mi lesz, ha nem higgadok le? Megversz?

— Fejezd be! — emeltem fel a hangomat, mire a lány az alsó ajkába harapott. Benjamin és Nancy elkerekedett szemmel néztek ránk, miközben Rachel visszahuppant mellém a kanapéra. —Kérj bocsánatot!

— Mi? — kapta fel a fejét a lány. — Nem fogok bocsánatot kérni, csak mert te azt mondod. Tudod mit, Dam? Kapd be!

A lány felpattant és a bejárati ajtó felé rohant.

— Elnézést! — mondtam, majd utána mentem. Az ajtóban még összetalálkoztam egy fiúval, aki értetlenül pislogott utánunk.

— Ebbe meg mi ütött? — kérdezte döbbenten.

Láttam, ahogy Rachel fut lefele az utcán. Előtört belőlem egy hatalmas sóhaj, majd utána eredtem. Soha életemben nem futottam még nő után. Rachel befordult egy sarkon majd eltűnt a szemem elől. Pár lépést még tettem, miközben zihálva a combomra csaptam. Pár perc múlva egy dögös, tűzpiros Honda állt meg mellettem.

— Kell egy fuvar? — kérdezte Benjamin, miközben kinyitotta az anyósülés ajtaját.

— Köszönöm! — mondtam, miközben beszálltam az autóba, bekapcsoltam a biztonságiövet, a kocsi pedig lassan elindult. — Tudja, hogy hova ment?

— Haza — felelte kurtán a férfi, miközben zakója zsebéből előhalászott egy cigarettásdobozt, miután rágyújtott megkínált engem is. Némi habozás után, úgy döntöttem, hogy elfogadom és kivettem egy szálat a dobozból. — Rachel egy ideje nem találja a helyét, és amióta összebútorozott azzal a seggfejjel csak rosszabb lett.

— Véleményem szerint, egy atyai pofon hiányzik neki!

— Nem hiszek az effajta nevelési módszerekben, Mr. Wolf — mondta, miközben meglazította a nyakkendőjét.

— Csak Dam — feleltem, miközben próbáltam elfojtani az egyre növekvő rossz érzést.

— Honnan érkeztél Amerikába? — kérdezte, miközben befordultunk egy szűk utcába.

— Angliából — feleltem.  

— Londonból?

— Blackstonehillben nőtem fel — feleltem, miközben nagyot szívtam a cigarettából, azonban a várt hatás megint csak elmaradt.

— De régen jártam Londonban — sóhajtotta.

— Milyen régen? — néztem rá kíváncsian.

— Nem tudom, hogy mennyire emlékszel még a kétezerötös terrortámadásokra — felhúzott szemmel néztem a férfira, aki az arcára erőltetett egy mosolyt. — Négy férfi bombákat szeret fel magára, majd felrobbantottak három metró kocsit, meg egy emeletes buszt Londonban. Nos, az első robbanáskor Rachel szülei a merénylővel egy kocsiban ületek. Sajnos nem élték túl.

— Sajnálom.

— Rachel, akkor öt éves volt, és nem igazán értette, hogy mi történik vele. Eleinte el akartuk neki mondani, de nem vitt rá a lélek, aztán ahogy nőtt egyre csak eltávolodott tőlünk, így nem akartuk tetézni a bajt — sóhajtotta. — Azelőtt sosem jártam még Angliába, és mikor értesítették Nancy-t, mint az egyetlen élő rokont, nem is volt kérdés, hogy magunkhoz vesszük Rachelt.

— Lehet el kellett volna neki mondani — bukott elő belőlem. Időközben a kocsi megállt egy társasház előtt. Benjamin kiszállt a kocsiból és ekkor hallottam meg azokat az átkozott lövéseket.

 

 

***

 

Arra eszméltem, hogy Benjamin zokogva térdelt Rachel mellett, akiből ömlött a vér. Az egyik szomszéd már hívta a mentőket és a rendőröket, engem pedig arra utasított, hogy hozzam ide a lakásában tartott elsősegélydobozt. Émelyegve léptem ki a folyosóra, miközben a falnak támaszkodva indultam el azért a nyamvadt dobozért. Azonban az elmém csúf tréfát űzött velem, hiszen minden egyes lépéssel egyre messzebb és messzebb kerültem attól a kurva ajtótól. Hiába gyorsítottam a lépteimen, hiába kezdtem el futni, a távolság egyáltalán nem akart csökkenni. A neon elkezdett vibrálni a fejem felett. Először csak lépteket hallottam a hátam mögül, aztán egy női nevetést. A távolság hirtelen csökkeni kezdett, feltéptem az ajtót és egy üres helyiségben találtam magam, csupán az ablakokra csíptetett, fehér függönyökkel játszadozott a szél. A szobában félhomály uralkodott. Az ajtó hirtelen becsapódott, én pedig a hang irányába fordítottam a fejemet. Egy alaktalan árnyat láttam elsuhanni a szemem sarkából. A falakon és a plafonon cikázott, egyre gyorsabban és gyorsabban miközben egyre csak közeledett felém. Kétségbeesve néztem körbe, hátha találok valami fedezéket. Ekkor figyeltem fel arra a hatalmas, letakart tárgyra, ami az ablakok előtt állt. Gondolkodás nélkül odarohantam és letéptem róla a fehér leplet. Egy aranykeretes tükörrel találtam szembe magam, azonban a tükörkép, amit mutatott nem én voltam. Hátrálni kezdtem, de elbotlottam, összeszorított szemmel vártam a becsapódást. A fejem nagyot koppant a padlón, de nem éreztem fájdalmat, ami kicsit megrémített. Egyenletes kopogás törte meg a lélekölő csendet. Nem mertem kinyitni a szemem, azonban a kopogás egyre közelebbről – szinte már a fülem mellől –, hallottam. Lassan kinyitottam a szemem. Egy ismeretlen, szőke nő görnyedt fölém és összehúzott szemmel meredt rám.  Haja szinte súrolta az arcomat.

—  Szóval Ők a bajkeverők? — döntötte oldalra a fejét, miközben sötét szemeit az enyémbe fúrta, volt benne valami, amitől kissé megrémültem. A nő felegyenesedett és ellépett mellőlem, én pedig ülő helyzetbe vergődtem magam, hogy jobban szemügyre tudjam venni az ismeretlen nőt, akin egy érdekes fekete ruha volt. Elöl rövid volt, hátul pedig annyira hosszú, hogy a földön húzta, ráadásul milliónyi apró kő csillogott rajta, úgy nézett ki mintha szikrázna. Mikor észrevette, hogy figyelem félelmetes mosolyra húzta a száját, így elkaptam róla a tekintetemet. Egy ideig a fehér járólapot tanulmányoztam, majd lassan körülnéztem. Rachel láttam meg legelőször, alig pár méterre feküdt tőlem, mozdulatlanul, csukott szemmel.

— Halljam! Ki a felelős ezért? — kérdezte újra a szőke nő, hangja parancsoló volt. Ránéztem, azonban már nem engem figyelt, hanem a szoba másik felébe volt. Karba tett kézzel állt Judas és Abel előtt. Nem messze tőlük Eve kapaszkodott Adambe. — Nos? — kérdezte újra. — Senki? Mindenki mindent jól csinált? Egyetlen egy dolgotok van, ebben a kibaszott életben, hogy segítsetek ezeknek a hülyéknek, hogy ne égjenek el a Pokol Tüzén! Erre ti meg mit csináltok? Na mit csináltok? Engeditek, hogy ez a két idétlen játszótérnek használja a Tájolót! Szóval halljam! Ki nyitotta ki nekik azt az istenverte kurva ajtót? — kérdezte, a végén már tombolva.

— Mi a fasz közöd van hozzá? — kérdeztem, miközben talpra álltam. Igaz kissé ingatag voltam, azonban nem tudtam csendben maradni. A szőke nő hátra fordult és egyenesen rám nézett.

— Oh, Csillagom! Ha tudnád, hogy mi mindenhez van közöm! — nyalta meg az ajkát.

— El tudom képzel… — azonban nem tudtam befejezni a mondatot, hirtelen egy kéz landolt a fejemben és erősen a föld felé nyomott, kényszerítve, hogy meghajoljak a nő előtt.

— Bocsásson meg neki, Úrnő! — hallottam Judas hangját. — Sajnos nem képes viselkedni!

— Nagyon jól tudom, hogy kicsoda Damien Wolf, Judas — kezdte, mire elkerekedett a szemem —, és azzal is tisztában vagyok, hogy miket tett! Tényleg azt hiszed, hogy ennyire ostoba vagyok? Hogy nem tudom, hogy mi folyik itt?

— Lilith! Most már állj le! — hallottam Adam hangját.  

— Rajta! Beszélj! Mit kerestetek abban az emlékben? — kérdezte, teljesen figyelmen kívül hagyva Adamet.

— Azt mondtad, hogy tudod mi folyik itt, akkor mért nem mondod meg te? — provokáltam, mire Judas belém rúgott.

—Azokután, hogy megszegted az összes szabályt, amit felállítottam még van pofád szamon kérni engem? Hmm… Vicces gyerek vagy! De tudod mit? Most az egyszer elnézem a szemtelenségedet, ha elmondod, hogy melyik Féllény nyitotta ki az ajtót.

— Damien nyitotta ki — hallottam magam mögött Rachel hangját.

— Büdös ribanc — morogtam. Lilith pedig felnevetett.

— Az lehetetlen! Kulcsra volt zárva — a farzsebembe nyúltam előhalásztam a kulcsot és a lába elé dobtam. — Hogy került hozzátok?

— Damien és Rachel a Jövevényekről kérdezett, de egy hirtelen öntudatra ébredt. Mire visszaértem a kulcs már nem volt a helyén — szólalt meg Eve.

— Ezután szóltunk neked — mondta Adam. — De, hogy sikerült elindítaniuk a Tájolót?

— Jó kérdés, ezt beszéljük meg négyszemközt! — Lilith hangja érdekesen csengett.

— Még mit nem?! — hallottam Eve hangját, mire elvigyorodtam.

— Amíg ki nem vizsgáljuk a történteket, senki sem használhatja a Tájolót! Ami pedig titeket illet, büntetést fogtok kapni! Judas és Abel rátok bízom, hogy milyen büntetést szabtok ki rájuk! — mondta Lilith, majd elindult kifelé. Tűsarkúi kopogását visszaverték a falak. Eve feldúltan távozott Adam pedig gyorsan utána futott. Abel talpra segítette Rachelt, engem pedig elengedett Judas.

— Rachel soha többet nem mehetsz Damien közelébe! Világos? — fakadt ki Abel. Rachel bólogatott, majd elindultak kifelé. Én is elindultam volna, azonban Judas elkapta a pólóm hátulját és egy erőteljes mozdulattal visszarántott, én pedig a földön kötöttem ki.

— Mégis hova mész? — kérdezte, dühösen. — Komolyan kezdem azt hinni, hogy nem vagy normális! — minden egyes szónál nagyot rúgott belém. — Hogy a fenébe lehetsz ekkora faszfej? — elkapta a pólómat, éreztem ahogy elemelkedek a földtől. — De most emberedre akadtál, pajtás! Mert én rosszabb vagyok, mint a legrosszabb rémálmod! Mindent megteszek, hogy amíg fel nem emelkedsz úgy érezd magad, hogy ennél még a Pokol is jobb. Világosan fogalmaztam? — bólogatni kezdetem. Nem akartam neki mondani, hogy én már most is így érezem magam. — Helyes! — ahogy elengedett izomból hátra vágódtam elterülve a földön. — Ha befejezted a henyélést akár indulhatnánk is! Sok feladat vár még rád!