Hetedik fejezet ~ Kezdődik

 — Elmondanád, hogy a francba csináltad? — kérdezte Ruth. Feltört belőlem egy hatalmas sóhaj miközben a kezemben lévő papírkupacra összpontosítottam ­– igaz babiloni nyelven írták őket és egy kukkot sem értettem belőlük. Ruth félelmetes torokhangot hallatott, majd kiverte a kezemből a kupacot, a fehér lapok drámaian a földre hullottak és beterítették a padlót. — Kérdeztem valamit, Dam!

— Mégis mit?

— Tudod te azt nagyon jól! — a hangja sem volt barátságosabb, mint a tekintete.

— Nem baszd meg, nem tudom! — fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. — Világosíts fel kérlek!

Ruth felsóhajtott, miközben leguggolt, hogy összeszedje a papírokat. Szerintem Ő maga is tudta, hogy nem tudnék olyan válaszokat adni, amiket hallani akar. Az utóbbi időben elég sok kérdés kavargott a fejembe, amiket senki sem akart megválaszolni.

— Mi a fene folyik itt? — hallottam magam mögül Lilith Úrnő orrhangját. Lehunytam a szemem és elszámoltam háromig. Soha éltemben nem vetemedtem arra, hogy megüssek egy nőt, azonban egyre jobban viszketett a tenyerem, hogy ezt lecsapjam. — Úgy látom még éppen idejében értem, és nincs semmi dolgod. Gyere velem!

— Micsoda? — horkantam fel, miközben megfordultam, hogy Lilith szemébe tudjak nézni. — Dehogy megyek! Az a büntetésem, hogy Ruth-nak segítsem a munkáját!

— Nem tudom, hogy ez melyikünknek nagyobb büntetés — morogta Ruth, de elengedtem a fülem mellett a megjegyzését.

— Látom még mindig nem tudod, hogy hol a helyed! — Lilith csettintett egyet, hirtelen a semmiből a csuklóm köré tekeredett egy lánc, mintha csak valami kígyó volna. Mire felocsúdtam Lilith megrántotta a kezében lévő vékonyabb láncot, ami a bilincsemhez volt erősítve én pedig orra buktam. Kellett egy kis idő mire felfogtam, hogy innen már nincs menekvés így kénytelen voltam vele menni. Egy raktárszerű helyiségbe vezetett, ahol egy nagyon magas, rettentően sovány emberszerű lény várt ránk. Papírvékony, kékes bőre alatt szinte láthatóak voltak a csontjai. Arca beesett volt, ajkai cserepesre száradtak és hatalmas aranykeretes szemüvege mögül élettelen szürke szemei kétszer akkorának tűntek. Irracionálisan hosszú karjai és lábai csak akkor tűntek fel, mikor meghajolt Lilith előtt.

— Hálás vagyok, hogy ilyen hamar tudtál fogadni, Andrew! — mondta, miközben betessékelt a szobába.

—U-ugyan Úrnőm! — dadogta a szörnyeteg.

— Ez a fiatal ember itt Damien! Ő az, akiről beszéltem!

— Á… Damien! — rám emelte tekintetét, majd hirtelen kiakasztotta az álkapcsát és hangos, fájdalmas zokogásban tört ki, miközben számomra ismeretlen nyelven kezdett el üvölteni. Volt benne valami különösen hátborzongató, és mikor megpróbáltam elmondani Lilith-nek, hogy ezzel az Andrew-val valami nem stimmel a nő felemelte a mutatóujját, ezzel jelezte, hogy el se kezdjem.

Mióta meghaltam az időérzékem teljesen cserben hagyott. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideje vagyok ebben az átkozott helyiségben, viszont azt tudtam, hogy az, a behemót fél tőlem, hiszen akárhányszor közelebb mentem, az mindig elkezdett sírni, aminek az lett a vége, hogy Lilith elzavart, de el sem tudtam hagyni a szobát, mert az ajtó zárva volt. Aztán úgy döntöttem, hogy keresek egy használható széket és én magam is leülök, azonban az egyetlen működőképes dolog ebben a helységben az a téglákon álló íróasztal volt, ami mögött a Behemót ült az asztalon pedig Lilith trónolt. Sóhajtottam egyet és elindultam az ajtó felé, hogy megpróbáljam a lehetetlent, hátha most kinyílik.

— Hova mész? — kérdezte Lilith, aki csak akkor szólt hozzám amikor csak megmozdultam.

—Nem mindegy? — horkantottam fel. — Úgyse tudok kimenni!

A raktár mégsem volt olyan kicsi, mint azt először hittem. Hatalmas, plafonig érő szemétkupac között találtam magam. Összetört székek, szekrények hevertek szanaszét. Elszaggatott, bizarr festményeket dobáltak egymásra. Az egyik kupacban egy érdekes tárgyat találtam. Aranykeretes, ovális, ósdi tükör volt, aminek a kerete már igencsak meg volt kopva ugyan, de még így is jól kivehető volt a rávésett szöveg; „Ab initio”.  Kicsit közelebb hajoltam hozzá, azonban nem a saját arcom nézett rám vissza, vagyis azt hiszem, hogy nem az enyém. Egy öreg, ráncos férfi vigyorgott rám kajánul a foncsorozott üveg túloldalán. Intett az ujjával, hogy hajoljak közelebb, és mikor megtettem hirtelen kinyúlt a tükörből és megragadta a nyakamat. Arca megváltozott, száját hatalmasra tátotta, hat sor tűhegyes foga volt, szemei beestek hatalmas fekete lyukak tátongtak helyettük. Hiába kaptam el a csuklóját, az a lény elkezdett belehúzni a tükörbe. Ekkor valami fényeset villant, a szorítás megszűnt én pedig egyensúlyomat veszte a földre huppantam, elindítva egy nagy adag szék és asztalláb lavinát, ami egyenesen a tükörre esett ripityára törve azt.

— Mi a fasz volt ez? — kérdeztem miközben hátra csúsztam. Egy sötét alak magasodott felettem. Hosszított, fekete kabátot viselt, fekete nadrágot és térdig érő csizmát. Arcát maszk fedte, ami egy rókára hasonlított. Kezében régi típusú kardot szorongatott, amiről sűrű, zöld trutyi csöpögött. Hamarosan léptek zaja ütötte meg a fülemet, megfordultam és szembe találtam magam egy megdöbbent Lilith-tel.

— Elmehetsz! — vetette oda a megmentőmnek, aki egy szempillantás alatt eltűnt. Nagyokat pislogtam, hol Lilith-re, hol a helyre, ahol a fickó állt. — Ezt nem hiszem el! Veled csak a baj van! — mondta, miközben megint csettintett egyet. Hatalmas, nehéz láncok tekeredtek végig rajtam, majd az a szuka leragasztotta a szám. — És most már maradj nyugton. Tehát, hol is tartottunk Andrew? — kérdezte. Az a lény tisztes távolságból újra érthető nyelven kezdett el beszélni.

— Újra meg kell vele próbáltatni a Tájolót — mondta.

— Kizárt! A Tájoló nem játék! Nem akarok kockáztatni…

— Nincs más mód! Csak egy önként jelentkező kell hozzá! Mondjuk egy azok közül!

— Rossz ötlet — morogta Lilith, miközben fel alá mászkált és a mutatóujjával a száján dobolt. — Vagy nem is! Tökéletes alany lenne, már csak azért is, mert... Intézkedj Andrew! — azzal sarkon fordult és kirohant a szobából. Otthagyott megkötözve. Kellemetlenebb szituációba nem is keverhettem volna magamat. Egyedül maradtam egy szobába, melyben plafonig ért a szemét, és ki tudja milyen lények lestek rám, hogy belém mélyesszék a fogukat. Éppen azon elmélkedtem, hogy vajon érezném-e, ha az egyik itteni háziállat, mint az a tükrösszörny belém harap, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Sohasem örültem még ennyire Judasnak, Ő azonban elkerekedett szemmel nézett rám, majd visszacsukta az ajtót.

 

***

 

—Te aztán tényleg nem tudod, hogy hol a határ! — mondta, miközben elindultunk az előcsarnok felé. — Élvezed, hogy felbosszantod Lilith Úrnőt?

— Szerintem, simán csak kattant a csaj — legyintettem.

— Bolond vagy!

— Judas — megálltam és ránéztem. — Volt valami abban a tükörben…

— Tükörben?

— Tükörben! Tudod sima felületű dolog, amibe, ha belenézel látod magad!

— Tudom, mi az a tükör! Mindegy. Mit láttál?

— Egy vén embert, csak hat sor tűhegyes foggal, szemek nélkül, azt hiszem meg akart enni—Judas elkomorodott. — Mi van?

— Az lehetetlen…

— Már miért lenne az? Vagy azt hiszed hazudok?  

— Te egy Parazitával találkoztál! De azok nem tudnak bejönni a Purgatóriumba… Hacsak…

— Hacsak mi?

Judas megrázta a fejét:

— Semmi! Gyere, még sok a dolgunk!

Az előcsarnokba érve ugyanolyan fekete ruhás alakokat vettem észre, mint aki megmentetett a parazitától. Hosszú fekete kabát volt rajtuk, fekete nadrággal, arcukat különféle állatokról mintázott maszk takarta. Hátukra két kardot erősítetek. Minden ajtónál áll belőlük kettő, illetve a fő falaknál öt méterenként álltak ketten. Néma csendben meredtek a semmibe. Judas megkocogtatta a vállamat majd a fejével a recepcióspult felé bökött. Bólintottam és határozott léptekkel átszeltük a szobát. Judas felemelte a pult felnyitható részét, befordult majd intett, a fejével, hogy menjek utána. Amint lecsukódott a pult Eve keze a magasba lenült mutató ujjával megérintette a levegőt, ami rózsaszínesen vibrálni kezdett, majd egy pillanatra láttam valami erőteret.

— Eve, mi a fene folyik itt? Miért van itt a Gárda? — kérdezte Judas.

— Paraziták! Bejutottak és itt garázdálkodnak!

— Mekkora a baj?

— Nem tudom. Lilith készenlétbe állította a Gárdát, de ennél többet nem árult el.

— Ö… Mik azok a paraziták? — bukott ki belőlem a kérdés. Judas és Eve összenéztek, mintha csak most tudatosult volna bennük, hogy én is ott vagyok. Eve idegesen az ajkait harapdálta, Judas pedig lehunyta a szemét, majd hatalmasat sóhajtott.

— Sok néven illeték őket az évszázadok során, de talán a legismertebb kifejezés rájuk a Tulpa.

— Tulpa? De az nem csak a tibeti kultúrában létezik?

— Nocsak! Lehet mégsem vagy teljesen reménytelen eset? — hallottam Judas megdöbbent hangját, de próbáltam nem törődni vele.

— Nem ilyen egyszerű! — kezdte Eve, miután karon vágta Judast. — Lehet, hogy mostanság már csak a keleti bölcsek vagy hitvallásúak hiszik, de a régi időben igen is sok helyen megtalálhatóak voltak. Mindenre és mindenkire veszélyt jelentettek, és jelentenek a mai napig is.

— Egy elképzelt alak, hogy jelenthet veszélyt? — a kérdés sokáig a levegőben lógott, Eve és Judas hol egymásra néztek, hol pedig rám!

— Tudod, hogy mi kell egy Tulpa elkészítéséhez? — kérdezte végül Eve, mire megráztam a fejem.

— Először is — vette át a szót Judas —, rengeteg szellemi erőre van szükség! Egy Tulpának nincs fizikai teste. Nem kell agyagból, sárból és vérből összegyúrt báb, mint egy Gólemnél! Nincs más, mint egy nagy szellemi erővel bíró közösség kollektív hite.

— Egy közösség kollektív hite? — kérdeztem vissza.

— Évszázadokkal, nem is, évezredekkel ezelőtt, ha a termés elszáradt, vagy több hónapja aszály volt, az emberek képesek voltak azt hinni, hogy valami gonosz entitás űz csúfot belőlük. Egy idő után annyira kezdek hinni ezekben a lényekben, hogy azok megjelentek. Így láthattak kecskevérét szívó, négylábú szörnyet, vagy vámpírokat Erdélyben. Holott egyik sem létezett addig a percig, míg egy nagyobb közösség el nem kezdett hinni benne — magyarázta Eve. — Tehát, ha sikerült létrehozni a Tulpát annak a viselkedését a közösség hite befolyásolta egy ideig.

— Ezt, hogy érdet?

— Egy ember alkotta lényről beszélünk, ami a mesék, mondák és mítoszok miatt több száz vagy akár ezer évig is fennmaradhat és tombolhat. Hiszen gonoszszándék szülte, így mindig is az marad.

— Gonoszszándék szülte?

— Gondolkozz már egy kicsit! — emelte fel a hangját Judas.

— Judas! — rivallt rá Eve. — Elég! Damien, az emberi gonoszság és rosszindulat az, ami miatt létre tud jönni egy Tulpa. Szerencsére az emberre is van ráutalva, és hidd el a mesék mindig változnak, mindig jönnek újabb és újabb írók, aki változtatnak egy Tulpán és a viselkedésén. Így egy idő után megkopik és elfelejtik, de mivel nincs fizikai teste nem tud meghalni, aztán úgy ezer évvel ezelőtt az emberek elkezdték őket egymás testébe zárni…

— Így már képesek meghalni — hasított belém a felismerés. — És akkor képesek lennének használni a Tájolót, ugye? — Eve félszegen bólintott. — Tegyük fel, hogy egy ilyen rohadék visszamegy egy emlékébe és megváltoztatja azt, mondjuk, hogy ne haljon meg… Lehetséges ez? Meg lehet változtatni úgy egy emléket, hogy ne halj meg?

Ahogy felnéztem még elcsíptem, ahogy Judas és Eve egymásra néznek. A kérdésemre azonban nem érkezett válasz, és kezdett egyre kínosabb lenni a csend. Eve a körmeit kezdte el rágni, Judas pedig mindenfelé nézett, csak rám nem.

— Kisasszony? Kisasszony, itt van? — törte meg a csendet egy ismerős hang. Felkaptam a fejem és a pult elött várakozó idős nőre néztem. Elképedve vettem tudomásul, hogy nem más áll a recepció előtt, mint a középiskolai matektanárom. Eve is a hang irányába fordult, majd megadóan sóhajtott. Intett a fejével, mire Judas megragadta a karom és belökött egy kis szobaszerű helyiségbe, ahol plafonig érő, fém irattartó szekrények sorakoztak egymás mellett. Judas is belépett, majd behúzta az ajtót. Alig fértünk el a kis lyukban, azonban mielőtt megszólalhattam volna Judas magyarázni kezdett.

— Eve burka megvéd a kíváncsi szemektől és fülektől, ezen felül áttörhetetlen pajzsként funkcionál, azonban amint megtörik sebezhető lesz. A Gárdának meg feltűnhet, hogy benn állunk hárman. Eve egy védelmező. Normál esetben egy Listás sohasem találkozik ezzel az erővel.

— Jól gondolom, hogy ez most nem normális eset?

— Jól! A Gárda megjelenése sohasem jelent jót.

— Mi ezek? Katonák?

— Olyasmi — sóhajtotta. Résnyire kinyitotta az ajtót, és kilesett rajta, beszűrődött kintről Eve negédes hangja, amint éppen Ms. Robertsont nyugtatja, Judas vett egy mély levegőt és lassan visszacsukta az ajtót. Hátát a szekrénynek döntötte, majd óvatosan a földre csúszott, ahogy leült a fejét a szekrénynek döntötte, és behunyta a szemét. Követtem a példáját. Csönd telepedett ránk, amit most az egyszer nem bántam. Csupán egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha mindent helyre tudnék hozni, és Lizzie még mindig élhetne. Gondolatomból Eve sikoltása rántott vissza, felpattantam, azonban Judas kezébe ütköztem, aki szintén talpon volt. Valaki egy hatalmasat vágott az ajtóra, ami egyszerűen elporladt. Szemtől szembe találtuk magunkat a Rókamaszkossal, aki nem olyan régen megmentett a parazitától. Kezében tartotta mind a két kardját, majd hirtelen felém suhintott vele. Judas a pólómnál fogva hátra lökött. A szekrénynek csapódtam, aminek néhány fiókja kinyílt és papírok repültek szét belőle. Judas olyan gyorsan mozgott, hogy szinte alig láttam, ahogy kitért pár vágás elől. Hátra ugrott és mikor tisztes távolságba került a kardforgatótól felemelte fásliba csavart kezét, amiből rózsaszínes-lilás virágszirmok törtek elő. A gárdista egy pillanatra megdermedt, kezéből kihullott a kard és csilingelve ért földet. A maszkos csak állt ott, mint valami szobor.

— Annyira sajnálom! — hallottam Eve kétségbeesett hangját. — Erőszakosan beugrott a pult mögé, nem tudtam megállítani.

— Semmi baj! Megállítottam — Judas hangja elgyötört volt, mintha fájdalmai lettek volna. Bal kezével, jobb csuklóját szorongatta, miközben elhunyta az egyik szemét, majd hirtelen térdre rogyott, és egyszerűen elájult.

— Judas! — sikította Eve. Minden erőmet összeszedve álltam fel és elvonszoltam magam a földön fekvő férfihoz. Megragadtam a vállát és néhányszor megráztam, majd elkezdtem enyhén pofozni abban reménykedve, hogy hátha reagál rá és visszaüt. Eve hangosan zokogott mellettem. Hirtelen a semmiből felbukkant egy férfi. Fehér öltöny volt rajta, hosszú barna haját egyszerű copfba kötötte, borostás volt. Átható zöld szemeiben szomorú fény csillogott.

— Ej, Judas! Hát ennyire fontos neked ez a lélek? — kérdezte, majd simán ölbe vette az ájult férfit, és elindult vele kifelé. Rossz érzés kerített hatalmába, és már megint előbb cselekedtem, mint gondolkoztam volna.  

— Mégis mit csinálsz? — kérdeztem, miközben nem törődve semmivel utána mentem. — Hé, ember ki az istennek képzeled magad? Állj már meg! Hallod?

Az alak hirtelen megállt, majd megfordult. Haragos tekintettel meredt rám, én azonban álltam a tekintetét.

— Azonnal engedd el, mert megbánod!

— Ez úgy hangzott, mintha törődnél másokkal — mosolyra húzta a száját, nekem meg hatalmas önuralom kellett, hogy ne verjem be a képét.

— Nem is ismersz engem! — vetettem oda neki.

— Nem-e? Nos, akkor figyelj! Az ötödik szülinapodra macskás puzzle-t kaptál, amit később egy árvaháznak adományoztál, hét éves voltál, amikor eltörted a karodat egy síbalesetben, ami nem is a te hibád volt, hanem egyik osztálytársadé és azt mondtad nem emlékszel rá, tizenhat éves korodban megmentettél egy Tara Thomson nevű lányt pár részeg…

— Azt nem tudod véletlenül — vágtam gúnyosan a szavába —, hogy kilencvenkilenc március tizenkettedikén mit vacsoráztam?

—Pizzát! De nem ez a lényeg! — felelte. — Sokkal többet tudok rólad, mit bárki más!

—Azt kétlem —vágtam rá.

— Biztos vagy benne? — kérdezte semleges hangon, majd letette Judast egy kanapéra. Lassan elindult felém, lakkos cipője hangosan kopogott a járólapon. — Előttem nincsenek titkok, Damien Alexander Holloway!