Ötödik fejezet ~ „Ne tégy hamis tanúbizonyságot!”

 — Csak nem megzavartam valamit? — kérdezte felhúzott szemöldökkel Judas.

— Mi? — kérdeztem vissza kissé zavartan.

— Öcsém, legközelebb akassz ki egy zoknit, vagy mit tom’ én…

— Mi? Miről beszélsz? — kérdeztem döbbenten, amire csak egy sokatmondó pillantást kaptam válaszul. Akkor esett le, hogy félmeztelenül nyitottam ajtót, miközben teljesen félreérthető voltam. Hosszú percekig álltunk farkaszemet nézve egymással, aztán végül Judas törte meg a csendet.

 — Öltözz már fel ember! Meddig akarod még mutogatni magad? Nem vagy az esetem — mondta hatalmas vigyorral az arcán.  

— Még az a szerencse — morogtam, miközben próbáltam lazán kezelni a dolgot, Judas azonban rátett még egy lapáttal.

—Jobban belegondolva, egyik Listásom sem várt még így — röhögött. — Mondanám, hogy hízelgő, de akkor hazudnék! Ez meg szorosan kapcsolódik a mai kiruccanásunkhoz.

— Tessék? — kérdeztem miután belebújtam a pólóba. Judas azonban már elindult, így szednem kellett a lábamat, hogy utolérjem. Út közben nem szóltunk egymáshoz, amiért kicsit hálás voltam. Áthaladtunk egy hosszú, emberekkel teli folyosón, ahol mindenki odaköszönt Judasnak, aki csak foghegyről vetett oda egy-két szót. Az egész annyira emlékeztetett a gimis éveimre, hogy halványan elmosolyodtam. Pár lépéssel voltam csak a Féllényem mögött, azonban még így is tisztában voltam vele, hogy szemmel tart, ugyanis, mikor kissé lemaradtam fennhangon megjegyezte, hogy ha nem igyekszem kitépi egyesével a szerveimet, mivel úgysincs rájuk szükségem. Normális esetben visszaszóltam volna, ám túl sokan voltak és nagyon jól tudtam, hogy csak egy elejtett fél mondat, és mindenki megtudja a „mi kis titkunkat.” Persze nem jelentettük ki, hogy köztünk marad, azonban Judas olyan volt, mint én, aki kereste a legmegfelelőbb pillanatot, amikor sokan vannak és akkor mondja el mindenkinek. Átvágtunk azon a termen, ahol nem olyan régen még sorba állítottak minket. Akkor sújtott le rám a döbbenetes felismerés, hogy ez tényleg egy hotel lobbija. Teljesen letaglózott és csak rá tett egy lapáttal, amikor odaértünk a recepcióhoz és Eve bátorítóan rám mosolygott.

— Mit csináltál szerencsétlen gyerekkel? — kérdezte Judashoz fordulva, miközben leakasztott egy hatalmas rézkulcsot a mögötte lévő kis szekrénykéből.

— Még semmit — mondta Judas semleges hangon, miközben zsebre dugta a kulcsot. — Kívánj egy kalappal!

— Sok sikert Damien!

— Ne neki, Eve! Nekem! — Eve felnevetett. Majd megpaskolta a férfi vállát, és visszafordult a papírjai rendezgetéséhez.

— Amúgy — vetette oda, mikor elindultunk —, a százhármasban van.

Judas megtorpant és visszafordult a pulthoz. Elkerekedett szemmel nézett a nőre, aki rá sem hederített.

— Mióta? — kérdezte Judas, hangja rekedt volt, mintha félelemmel teli csodálat bujkált volna benne. Eve azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. — Azt kérdeztem Eve, hogy mióta?

— Nem rég jött — mondta lesütött szemmel az asszony. — Megint téged keresett. Mikor akarsz vele beszélni?

— Amikor a Pokol befagy — válaszolta, majd elkapta a pólóm nyakát és maga elé taszított, ezzel jelezte, hogy tovább megyünk. Az út további részében egyfolytában káromkodott. Teljesen lenyűgözött, hogy nem használta kétszer ugyanazt a szitokszót.

Judas az épület egyik kihaltnak tűnő része felé vezetett. Nem voltam biztos benne, hogy ez a forma, amiben jelenleg vagyok megsemmisíthető-e vagy sem, azonban kellemetlen bizsergést éreztem a tarkómnál. Egy hatalmas, masszív, faajtó előtt álltunk meg. Judas határozott mozdulattal elfordította a kulcsot a zárban, az azonnal engedett és az ajtó nyikorogva kinyílt. Éles, fehér fényt véltem látni a túloldalról ezért felemeltem a kezem, hogy eltakarjam a szemem. Bársonyra, aranyra meg márványra számítottam ezzel szemben egy elhagyatott, félelmetes, sötét aluljáró tetején találtam magam. A fal nedves és mohás volt, a kőlépcső pedig simára koptatott. Áporodott, dohos levegő csapta meg az orrom – s bár nem volt szükségem oxigénre, mégis időről időre azon kaptam magam, hogy lélegzem. Míg én a gondolataimmal voltam elfoglalva Judas elindult a sötét ismeretlenbe. Öt–hat lépcsőfok után váratlanul megtorpant és hátrafordult. Felhúzott szemöldökkel nézett rám.

— Nem jössz? — kérdezte rekedten.

— De! — feleltem, és követtem a férfit, akiben egyáltalán nem tudtam megbízni. Pár lépcsőfok után hallottam meg, azt az átkozott kaparászó hangot, majd nyöszörgés és hörgés bizarr egyvelegét sodorta felém a mélység. Mikor leértem a lépcsőn beleütköztem Judasba, akitől egy megvető pillantást kaptam.

— Ideje volt — morogta, amikor a jobb oldalfalon kigyulladtak a fáklyák. Egy elhagyatott metróállomáson találtam magam. Az egykor jobb napokat látott, fehér csempe, most foghíjasan, törötten sóhajtozott a málladozó falakon. Elrozsdásodott, csöpögő csövek szimfóniája törte meg a lélekölő csendet. Az egykoron színes műanyagpadok összetörten sorakoztak egymás mellett. A padlót vastag porréteg lepte ­— kivéve azt a kis csapást, ami a peronhoz vezetett. A lábnyomokból ítélve elég sűrűn használják az állomást. Ahogy kiértünk a peronhoz még jobban sokkolt a látványt. A málladozó vasbetonfalak, a törmelékek és a kisiklott rozsdás szerelvény ellenére a sínpáron egy teljesen modern metró várt ránk. Felszálltunk a járműre, ami szinte azonnal elindult, ahogy leültünk. Judas a fejét az ablaknak döntötte. Furcsán viselkedett azóta, hogy Eve említette, hogy valaki kereste.

— Ki van a százhármasban? — Judas felemelte a fejét, és kérdőn nézett rám. Ekkor tudatosult bennem, hogy kimondtam hangosan. Judas sóhajtott egyet.

— Egy ismerősöm — felelte kurtán. A hangsúlyából rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretne róla beszélni. Visszadöntötte a fejét az üvegre. Egy ideig csendesen ültünk egymással szemben, azonban a metró fékezni kezdett és csikorogva megállt. Ahogy kinéztem az ablakon, teljesen megdöbbentem. Egy modern, emberekkel teli állomáson álltunk meg. Fehér, piros és sárga csempékkel, hirdetőtáblákkal, újságárusokkal, mozgólépcsővel. Teljesen más volt, mint az, ahol mi szálltunk fel. Kissé meglepődtem mikor az ajtó kinyílt és egy feltűnően csinos, rózsaszín hajú leányzó szállt fel. Szinte azonnal kiszúrt minket (bár ez nem volt nehéz, hiszen csak ketten ültünk Judassal a metrón). Integetve indult meg felénk és levetette magát Judas mellé.

— Sziasztok! — mosolygott. Jobban szemügyre véve, egészen csinos teremtés volt. Levendulaszínű szemei voltak, keskeny, porcelánhatású arca. Telt vérvörös ajkain pimasz mosoly ült. Haját kétcopfba fogta. Rövid, barackvirágszínű kimonót viselt. Kicsit úgy nézett ki, mintha valamiféle conról jött volna.

— Szia! — mondta unottan Judas, fel sem emelve a fejét az ablakról.

— Szia! — mondtam, miközben a szerelvény megindult alattunk.

— Nagyon örülök Damien, Fabula vagyok!

— Honnan tudod a nevemet? — kérdeztem, miközben kezet fogtam a lánnyal.

— Azt hiszem a híred megelőzött — nevetett. — Híres vagy itt a Túlvilágon. Nem sokan láthatják egy Éjsötét valódi formáját!

— Mi az, az éjsötét? — kérdeztem előre hajolva, mire Fabula újra felnevetett.

— Ők őrzők. Olyan emberek, akik erőszakos halált haltak, és nem tudtak belenyugodni. Elutasították a kaszásukat és visszatértek arra a helyre, ahol kilehelték a lelküket. Általában emberi formájuk van. Nővérnek, orvosnak vagy egyéb olyan személynek adják ki magukat, akikben az átlag halandó bízik. Ráveszik őket, hogy harcoljanak a Halállal.

— Hova mész? — kérdezte Judas a lányba fojtva a szót.

— Historia magához hívatott mindenkit — mondta miközben megrántotta a vállát. — Az utóbbi időben a Halandók világában nem megy minden úgy, ahogy kéne. A múzsáknak pedig rengeteg feladatuk lesz. Dupla, tripla műszakban dolgoznak.

— Te is?

— Haha, nagyon viccesnek hiszed magad? Igaz, hogy lefokoztak, de most nekem is nagy szerepem lesz. Hiszen az embereknek szükségük van a mesékre.

— Csak ne olyannak suttogd el, aki meg is valósítja! Mint legútóbb.

— Az már nyolcvan éve volt! — pattant fel Fabula, majd gyors léptekkel indult el a kocsi vége felé. Azonban mielőtt szóhoz jutottam volna Judas megszólalt.

— A maga idején Fabula volt a leghíresebb múzsa, Ő választhatta meg, hogy kinek a fülébe suttoghat. Azok pedig naggyá lettek a Halandók között. Egyedül Historia állt fölötte. De rossz embernek segített így most japánképregény-rajzolóknak ad tippeket. Nagy kár érte, így elfecsérelni egy tehetséget.

— Pedig a hentai király dolog — mondtam nevetve.

— Tuti pokolra fogsz jutni — morogta Judas.

Éppen tiltakozni akartam amikor észrevettem, hogy Judas mosolyog. Ennyire őszintén mosolyogni még sohasem láttam. Nem sokkal ezután leszálltunk. Judas ment elől. Hamarosan egy magas, feketefenyőből készült ajtó elött álltunk meg.

— Tudod mi az a Deja Vu?

— Hallottam már róla.

— Nos, a mai feladatod, ezen ajtó mögött van. Minden, ami bent történik, az maga a próba. És most engedd meg, hogy idézzek neked egy klasszikust „Hazudni bűn”, szóval ennek tudatában kellene cselekedned...

— Te komolyan a Harry Potterből idéztél? — vágtam a szavába röhögve.

— Nos, kétezer-tizenhat januárjára repítelek vissza. Tudod miért?

— Úgyis elmondod — mondtam gúnyosan.  

— Nem vennéd csak egy kicsit komolyan a dolgot Damien?

— Bármiért visszaküldhetsz — olyan indulatosan ejtettem ki a szavakat, hogy magam is meglepődtem rajta. — Tudod te, hogy az életem során mennyi mindent hazudoztam össze—vissza? Hazudtam anyámnak, a nevelőapámnak, a haveroknak, Lizzie-nek — elcsuklott a hangom. Beugrott egy emlék, olyan tisztán láttam, mintha csak valami filmet néznék. A kezem ökölbe szorult.

— Látom, kezded kapizsgálni! Január tizenegyedikén hallgatott ki először a rendőrség, akkora megyünk vissza.

— Miért? — nyögtem alig hallhatóan, de addigra Judas kitárta az ajtót én pedig besétáltam a fehér fényességbe.

 

***

 

Egy kis irodaszerű helyiségben találtam magam. A apró szobában két íróasztal volt egymás mellett, mindegyiken egy-egy régi típusú, ormótlan, fehér monitor helyezkedett el. Íratok, tollak hevertek szanaszét és sárga post it jegyzetek voltak mindenhova felragasztva. Hatalmas fém irattartó szekrények tetején egy-egy zöld növény díszelgett. Az íróasztal mögötti falat újságokból kivágott cikkek díszítették. Egy régi párnázott széken ültem, amiből még három volt a helyiségben. A szívem hevesen vert, a torkomban egy hatalmas gombóc volt. Idegesen megdörzsöltem az arcomat. Vettem egy mély levegőt. Az ajtó ekkor kinyílt. Egy barnahajú, magas férfi lépett az irodába. Olcsó, kék zakó és farmer volt rajta.

— Adamson nyomozó vagyok! — nyújtotta felém a kezét.

— Damien Wolf — mondtam, miközben elfogadtam a kézfogását.

— Őszinte részvétem. Úgy értesültem, hogy ön látta utoljára Miss. Colt-ot — nyeltem egyet, majd lassan bólintottam. — Mr. Wolf, el tudná mondani nekem, hogy hol volt aznap este?

— Buli volt a Red Lotus-ban — feleltem. — Aaron Rommel születésnapját ünnepeltük. Ott voltam.

— Egész este a bárban tartózkodott? — kérdezte határozottan.

— Nem. Olyan hajnali egykor leléptem.

— Miért? — billentyűzet csattogását hallottam, amiből arra következtettem, hogy leírja a vallomásomat. Vettem egy mély levegőt, és ösztönösen a fekete farmerembe töröltem a tenyeremen lévő verejtéket. Rosszérzés kerített hatalmába, tudtam, hogy ez már egyszer megtörtént, de nem emlékeztem, hogy akkor mit mondtam, vagy tetetem. Nem voltam biztos benne, hogy Adamson volt az a nyomozó, aki akkor kihallgatott, azt viszont tudtam, hogy most semmi olyat nem fogok mondani, ami nem történt meg.

— Nem volt különösebb oka — vontam meg a vállam —, csak nem volt kedvem maradni. Így leléptem.

— Miss. Colt önnel tartott?

— Lizzie, sohasem kedvelte Aaront, ezért megkért, hogy mentsem ki valahogy.

— Szóval, Elisabeth nem volt a Red Lotus-ban? — megráztam a fejem. Ekkor néztem rá a nyomozóra először – hiszen addig a nadrágomat tanulmányoztam. Egy ismerős kék szempár nézett rám vissza, amit nem tudtam hova tenni. Kicsit jobban szemügyre vettem a férfit, markáns állán borosta éktelenkedett. Haja kissé göndör volt, és szinte a szemébe lógott. A nyomozó elkapta rólam a tekintetét és gépeli kezdett.  — Ön ezután haza ment?

— Nem.

— Miért nem?

— Semmi nem szabályozza, hogy bulizás után csak is kizárólag haza lehet menni — szúrtam közbe és elégedetten elvigyorodtam.

— Igaza van Mr. Wolf — nézett rám hunyorogva. — Hová ment, miután eljött a Red Lotus-ból?

— Egy idegig céltalanul bolyongtam az utcákon, aztán Marie Winston lakásán kötöttem ki — a nyomozó elégedetten hümmögött. Átfutott az agyamon, hogy hazudnom kellett volna, vagy legalábbis eltitkolni, hogy kinél voltam. Azonban akárcsak a nulladik próbánál, most sem tudtam türtőztetni magam.

— És mit csinált a hölgynél?

— Beszélgettünk — próbáltam meg menteni a menthetőt.

— Azt el tudom képzelni — szólt gúnyosan. Ekkor elpattant bennem valami, elöntött a tehetetlen düh. Már egyáltalán nem érdekelt sem a próba sem az, hogy mi lesz velem, ha elbukok. A szavak maguktól jöttek.

— Dehogy tudja. Azt hiszi, hogy mindent tud rólam csak mert elolvasta az aktámat? Szart se tud rólam! Gyilkossággal vádol? Csak azért, mert én találkoztam vele utoljára és akkor pont veszekedtünk? Igen. Összevesztünk mikor rájött, hogy részegen lefeküdtem egy másik lánnyal. De tudja mit? Szándékosan nem ártottam volna neki. Megcsaltam? Igen. Hogy megbántam? Nem. Nincs lelkiismertet furdalásom a történtek miatt. Nevezhetnek szemétnek, szélhámosnak, de gyilkos az nem vagyok.

— Akkor ezért volt? Rájött, hogy megcsaltad, számonkért te pedig meglökted és jött az autó? — egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy megütöm. Vettem egy mély levegőt és nagyot sóhajtottam.

— Egyáltalán nem ez történt. Lizzie csak azért szerzett tudomást a dologról, mert Marie-nak eljárt a szája. Úgy gondolta… tudom is én, hogy mit gondolt. Valószínű többet akart, mint egy

 egyéjszakás kalandot.

— Azt mondod Marie tette? — feszült csend lett. Akkor belém hasított a felismerés, hogy túl messzire mentem. Nem kellett volna Marie-t belekevernem az egészbe, de már késő volt. Hiszen szerves része volt a történetnek. Hiába, hiszen azt hittem, Lizzie az igazi és hogy érte képes lennék megváltozni, de tévedtem. Sosem voltam az a tipikus jó fiú.

— Miért nem mondja meg maga? Hiszen, már úgy is ezer teóriát állított fel félmondatokból, kétértelmű utalásokból, és ha jó sejtem, éppen azon agyal, mikor szólom el magam, hogy én tettem. Sőt, maga szerint, már most be is vallottam! Nem igaz?

— Itt csak én kérdezhetek, Mr. Wolf — mondta megvetően. — Szóval egyedül csinálta, vagy ez a Marie segített benne?

Ekkor hirtelen, kinyílt az ajtó, és Judas jött be az irodába. Ahogy belépett megfagyott a levegő. Adamson értettlenül nézett, hol rám, hol Judasra és az orra alatt szitkozódott egy párat.

— Az ügyfelemért jöttem — jelentette ki. — Mr. Wolf, azt ajánlom, hogy semmit se mondjon. Megtudhatom mivel gyanúsítják az ügyfelem? — kérdezte.

Adamson lehunyta a szemét.

— Semmivel!

— Úgy értesültem, hogy emberöléssel vádolja az ügyfelemet! Ez igaz?

— Nem, egyelőre csak tanúként van kihallgatva — köszörülte meg a torkát a nyomozó.

— Van bármilyen bizonyítéka? — Adamson vágott egy grimaszt. — Sejtettem! Most, ha nincs ellenére, elviszem az ügyfelemet. Rajtam keresztül tud neki további kérdéseket feltenni.

Lassan feltápászkodtam a székből, majd elindultam Judas után. Ahogy kiléptem az ajtón, egy dühös Judassal találtam magam szembe.

— Ezt nem hiszem el — morogta, miközben megragadta az ingemet és hozzá vágott a falhoz. Kikerekedett szemekkel, értetlenül néztem rá. — Mondd, te magadtól vagy ilyen hülye, vagy segítenek neked?

— Most mi van? Hiszen nem hazudtam — feleltem, miközben ellöktem magamtól és a földre estem. Judas is hátra hőkölt hátát a szemközti falnak nyomta.

— Ilyen nincs! Ez nem történhetett volna meg! — suttogta, miközben lecsúszott a földre. Mindkét kezével a hajába túrt. Ekkor vettem észre, hogy a balkezénél a fehér ingét teljesen átitatta valami sötét folyadék.

— Te vérzel? — kérdeztem megdöbbenve, mire Judas lassan felemelte a fejét és rám nézett.

 

Negyedik fejezet ~ A döntés

 

Sokadmagammal álltam egy tágas teremben. Mintha egy hotel előcsarnokában lennénk, magas falai boltívben futottak össze a plafonon, ahonnan arany és kristály csillárok lógtak a fejünk fölé. Arctalan alakok hosszú sorba állítottak minket. Volt valami félelmetes az egészben, valami megmagyarázhatatlan olyan, mint a rettegés az ismeretlentől. Ajkamba haraptam. Vettem egy mély levegőt, azonban azonnal meg is megbántam. Fájdalom nyílalt a mellkasomba, újabb köhögő roham tört rám. Amint enyhült a fájdalom, a sorban lévőket kezdetem el tanulmányozni. Voltak ott férfiak, nők, gyerekek. Ugyanazok az arctalan alakok, akik sorba állítottak minket, most csecsemőkkel a kezükben maguk is beálltak a sorba. Mellettem apró termetű, hosszú sötét hajú lány állt. Valamivel lehetett csak fiatalabb nálam. Remegett. A másik oldalon egy idősebb, pocakos férfi állt. Feje búbja erősen kopaszodott, amire a megmaradt haját gondosan ráfésülte. Hirtelen kialudtak a fények. Mindenki elcsendesedett. Idegesen beletúrtam a hajamba. Akarva akaratlanul is meghallottam, ahogy a mellettem álló lány kuncogni kezd.

Ajtónyitásra lettem figyelmes. Tűsarkúk hangos kopogását verték vissza a vörös tapétás, aranydíszes falak. Egy érdekes teremtmény állt előttem. Alakjából és a ruháiból ítélve nő lehetett. Arcát sűrű, fekete csipkefátyol fedte. Gondosan végig sétált a sor mellett. Néhol megállt, hosszabb-rövidebb ideig, hogy a legkülönfélébb reakciókat váltsa ki. Volt, aki könyörgött neki, más hosszú imádságot mormogott, megint más kijelentette, hogy nem fél tőle. Mikor elment mellettem egy pillanatra megtorpant. Rám nézett. Elfogott a félelem. Úgy nőtt körül, mint valami gyomnövény. Az a nő csettintett egyet. A hosszú sor egy szemvillanás alatt eltűnt, alig tízen maradtunk a helyünkön. Majd amilyen gyorsan jött úgy el is ment. A teremben újra felgyúltak a fények.

— Gratulálok! — szólt egy lágy női hang. Vállig érő, göndör, barna haja volt, kék szemei nyugalmat, biztonságot árasztottak. Szürke ruháiban azonban mégis úgy tűnt, mintha valami könyvtáros lenne. — Megkérném a kaszásokat, hogy sorakozzanak fel!

Régóta nem találkoztam Ruth-tal. Szinte megkönnyebbültem, amint megláttam. Isten tudja mennyi ideig hevertem a cellámba, miközben hullámokban tört rám a láz, ami szinte porrá égetett. Ruth mögém állt és bátorítóan megszorította a vállam.

— A nevem Eve! — folytatta — Segíteni szeretnénk nektek, hiszen látom, mennyire el vagytok veszve. Tudom, hogy mindegyikőtök nehezen vészelte át, hogy átlépett erre a síkra, de mi nem hagyunk cserben titeket. Hiszen csak ti tízen fogadtátok el az Áldott Próbákat, teljesítettétek a Nulladik Próbát, és most itt álltok, hogy megkapjátok a Féllényeteket és vele együtt a Listát. Nektek tízeteknek jutott esély, hogy felemelkedjen és közénk tartozzon!

Egy férfi lépett oda Eve mellé.  Nem lehetett idősebb harmincötnél. Amolyan jól öltözött üzletember benyomását keltette. Borostás volt, azonban nem az elhanyagolt fajtába tartozott. Vizenyős kék szemei voltak, melyekkel a tömeget pásztázta, és szélesen mosolygott.

—Üdvözöllek Titeket, a Purgatóriumban! A nevem Adam! Mi ketten vagyunk Eve-vel a Kapu Őrzői. Feladataink közé tartozik, hogy csapatokba osszunk titeket. A csapat, egy Listásból és egy Féllényből fog állni, aki a segítségetekre van mindenben! — ekkor újra kinyílt az ajtó. Tíz egyforma fekete öltönybe öltözött ember lépett a terembe. Szemüket fehér maszk fedte, olyasmi, mint amilyeneket Velencében is lehet kapni a karnevál idején. Lassan felsorakoztak Adam és Eve mögé. — Akik hallják a nevüket azok lépjenek előre. A Féllények kísérjék át a Listás Lelkeiket a kijelölt helyükre! Katih Montgomery és Enoch lépjetek elő.

Egy szemtelenül fiatal fiú, lépett ki a sorból. Szeplős arcán látszott mennyire fél. Egy magas férfi ment oda hozzá.

— Szervus Katih! — nyújtotta felé a kezét, a kisfiú elfogadta azt, majd kimentek a teremből.

Az, az Adam nevű csávó össze-vissza mondta a neveket, mint Örült McLane, a történelem tanárom a gimiből. Senki sem tudta, mikor kerül sorra. Nagy szüneteket hagyva választotta ki ezeket a Féllényeket, akik egyáltalán nem tűntek másnak, mint amilyenek mi magunk voltunk. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a sorsolás nekik sokkal lényegesebb, mint nekünk többieknek. Azért kicsit zavart, hogy ott álltam az egyre fogyatkozó sorban. Egyálalán nem voltam hozzászokva, hogy utolsóként válasszanak be egy csapatba.

— Ez nem jó! — suttogta halkan Ruth, mikor már csak ketten maradtunk a sorban a mellettem álló alacsony lánnyal.

— Miért? — kérdeztem én is suttogva.

— A legrosszabb esetek maradnak utoljára! Reménykedj, hogy téged választanak előbb — veregette meg a vállamat.

Ahogy Marie Smith és Samuel elhagyták a termet Adam közelebb lépett hozzánk.

— Damien Wolf és Rachel Rossi! A két Mákvirág! — tárta szét a karját Adam. — Nem elég, hogy annyi rossz döntést hoztatok a halandó életetekben, még a Nulladik próbát sem sikerült elsőre teljesítenetek. Szomorú, hogy ezt kell mondjam gyerekek, de a két legjobb emberem fog ráncba szedni titeket. Abel te leszel Miss. Rossi Féllénye. Judas tied Mr. Wolf.

Ruth szorítása a vállamon egyre erősebb lett. Volt egy olyan érzésem, hogy pont ezt szerette volna elkerülni.

— Szervusz Damien! — mondta gúnyosan Judas.

 

***

 

Abban az egyben teljesen biztos vagyok, hogy én tuti nem Judast választottam volna. A fickó ellenszenvesnek tűnt elsőre, másodjára és sokadjára is.

Miután kimentük a teremből, egy érdekes folyosón találtam magam. Derékmagasságban sötét lambéria futott végig a fehérre meszelt, csupasz falakon. A díszes csillárokat lecserélték egyszerűbb neoncsöves lámpákra. A parketta minden lépénemnél reccsent egyet. A hosszú folyosó végén egy aprócska szoba volt szegényes berendezéssel – csupán két, magastámlás fotel, egy kerek asztalka, és az elengedhetetlen kék tűzzel égő kandalló helyezkedett el benne. Ahogy Judas leült levette a maszkot, ami hangos csattanással landolt az asztal tetején. Hangosan sóhajtott, majd megdörzsölte az arcát és rám nézett. Csettintett egyet és az üres ülő alkalmatosság felé mutatott. Megforgattam a szemem, majd leültem a fotel szélére.

— Az a hír járja, hogy láttad egy Éjsötét igazi formáját — szólalt meg, mielőtt az a tipikus kínos csend beállt volna —, és még azok után sem igazán hitted el, hogy meghaltál.

— Nem tudom miről beszélsz — hazudtam.

— Kár, pedig Violette-nak egész érdekes a története. Ha jól tudom vele találkoztál. Na de mindegy is. Vágjunk bele — az asztalról pergamenszerű tekercset vett fel, amire fekete tintával volt írva, azonban a nyelvet nem ismertem fel. — Ez babiloni nyelven van, nem hiszem, hogy értenéd.

— Babiloni?

— Igen. Ismered Bábel Tornyának történetét? Vicces a sztori — várt még egy kicsit, hátha mondok valamit, de mikor rájött, hogy nem én vagyok az embere gyorsan hozzátette —, egyszer talán elmesélem neked.

Aprót bólintottam. Judas kihúzta a tekercset.

— Tíz apró hibát kell kijavítanod…

— És mégis, hogy? — vágtam a szavába harciasan.

—Mondjuk a Tájolóval? — kérdezett vissza gúnyosan, miközben fel sem nézett a pergamenből.

— Az mi?

— Istenem! — morogta, miközben a Lista felett rám nézett. — Te komolyan ilyen hülye vagy? Ha folyton félbe szakítasz, morcos leszek és véletlenül én szakítalak félbe téged! A Tájoló pedig az a valami, vagyis inkább valaki, aki segít neked, hogy eljuss a felemelkedésedig.

— Azt mondtad, hogy „valaki” — mondtam kicsit eltűnődve. — Tehát él?

— Mondhatjuk így is. A Tájoló története komplikált, és te még nem állsz készen rá, hogy halld. Az igazság az, hogy sok Féllény sincs tisztában vele, és valószínűleg belerokkannának a súlyába. Makacs, ösztönlény, így egyedül egy Listás nem is használhatja. És ez rád is vonatkozik! Ha sorra kerülsz érdet megyek. A Próbának kétféle képen lehet vége. Vagy én, vagy kintről valaki leállítja, vagy maga a Tájoló dob ki.  

— És mi lenne az első feladat? — kérdeztem félve, hiszen volt egy olyan balsejtelmem, hogy bele fog vágni a mély vízbe, és nekem kell kikecmeregnem belőle teljesen egyedül.

— Hé, hé, hé! Nem kell úgy sietni pajtás! Tán elkésel valahonnan? — nevetett fel jóízűen.

— Hű de vicces — morogtam, mire Judas abbahagyta a nevetést ugyan, de a mosolya elárulta, hogy még mindig jól szórakozik rajtam.  

— Nem tudom, hogy miért akarsz ilyen hamar túlesni rajta. Nagyon meg fog viselni, és akárhányszor elrontod újra akarod kezdeni majd, de csak egyszer próbálhatod meg. Nem lesz még egy esély. Azt tanácsolom, hogy nyugodj meg és várd ki a sorodat.

— Te könnyen beszélsz…

— Nem, én tapasztalatból beszélek.

Behunytam a szemem, és visszanyeltem a mondanivalómat. Volt valami Judas tekintetében, amitől úgy éreztem vissza kell fognom magamat. Kínos csend telepedett ránk. Az agyamban egymást kergették a gondolatok.

— Ha olyan lesz, mint a Nulladik próbán, akkor te is ott leszel velem!?

— Kérdezed vagy mondod? — Judasra néztem, aki csak maga elé meredt. — Persze, hogy ott leszek, ha esetleg szarba kerülnél akkor vissza kell, hogy hozzalak.

Nem sokkal ezután a kis eszmecserénk befejeződött, és visszamentem a cellámba. Amióta itt vagyok ez volt az egyetlen hely, amit úgy ahogy, de szerettem. Elfeküdtem az ágyon, és a plafont kezdtem el bámulni – bár a szoba belmagassága egész nagy volt, és a fekete szín sem tetette teljesen egyértelművé, hogy hol is van a plafon. Fél kézzel elkezdtem kigombolni az ingemet, majd jó messzire elhajítottam. A komódom tele volt, ilyen fehér ingekkel és fekete farmernadrágokkal. Lustán kinyújtóztam, bár amióta biztosan tudtam, hogy meghaltam nem volt szükségem alvásra. Hangos kopogás rázott vissza a valóságba. Feltápászkodtam és ajtót nyitottam. Rachel állt az ajtómban és rám mosolygott.

— Szia!

— Te meg mi a fenét keresel itt? — kérdeztem köszönés helyett. Ám a lány még mindig mosolygott.

— Harag — felelte, majd szinte félrelökve bejött a szobába és lehuppant az ágyamra. Elkerekedett szemmel néztem rá.

— Nem adtam engedélyt, hogy bejöhetsz!

— Az csak a vámpíroknak kell tudomásom szerint, és nem Listásoknak…

— Vámpírok nem léteznek, csak neveletlen kislányok, akik bepofátlankodnak mások magán szférájába.

— Megbocsátok, mert még nem jutottál túl a haragon — mondta, majd pimasz vigyorral az arcán hozzátette. — Na meg azért is mert túlságosan cuki vagy. Ha találkoztunk volna még éltünk… hmm…

— Nem jártam prostikhoz — mondtam, miközben a mellkasom elött összefűztem a karjaimat. — Amúgy meg mit akarsz tőlem?

— Beszélgetni jöttem, a másik Mákvirággal — mondta, teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy mit mondtam rá. Mintha nem foglalkoztatná.

 — Beszélgetni? — ismételtem gúnyosan. Rachel-t láthatóan nem zavarta, hogy nem látom szívesen. Nyugodt hangon folytatta a csevegést.

— Te hogyan… — kezdett bele.

— Hogyan haltam meg? — kérdeztem, mire bólintott. Ekkor jött a döbbenetes felismerés, hogy nem emlékszem rá. Szinte semmire sem emlékeztem. Hosszas töprengés után beugrott, amit Ruth mondott. —Autóbaleset — böktem ki végül.

— Az nem annyira gáz — sóhajtotta. Hosszú percekig néztünk egymásra szótlanul. Tudtam arra vár, hogy megkérdezzem, hogy Ő hogyan halt meg. Az igazság azonban az volt, hogy cseppet sem voltam rá kíváncsi. Végül rájött, hogy nem fogom megkérdezni, úgyhogy magától kezdte el elmesélni. — Pár nappal a halálom elött szakítottam a pasimmal. Két éve voltunk együtt, és teljesen kihűlt a kapcsolat. Talán sohasem lángol úgy igazán. Nem is értem, hiszen Ő hozta fel, hogy legyen vége… Aztán mikor feljött a cuccaiért előkapott egy pisztolyt és szitává lőtt — elképedve álltam. Én nem rendelkeztem ennyi infóval a történtekkel kapcsolatban, sőt semmire sem emlékeztem. Nagyot sóhajtottam, és magamra erőltetettem egy mosolyt.

— Úgy sajnálom! — hangom azonban gúnyosabbra sikeredett, mint szerettem volna. Rachel felpattan az ágyról és kiviharozott a szobából, miközben orra alatt morgott valamit, ami talán egy „paraszt” lehetett. Szitkozódva visszaültem az ágyamra, kihúztam a komódot és feltúrtam. Elegem volt a fehéringekből. A lelkemet is eladtam volna egy fekete pólóért. Amikor azonban nem találtam egyet sem idegesen becsaptam a fiókot. Akkor vettem észre egy harmadik fiókot, amiről teljesen biztos voltam, hogy eddig nem volt ott. Ahogy kihúztam fekete, fehér és szürke pólók voltak benne. Kivettem belőle egy feketét. Éppen bele akartam bújni, mikor valaki dörömbölni kezdett az ajtómon

. Mérgesen szeltem át a szobát, majd sarkig tártam az ajtót.

— Mi a faszt akarsz? — mondtam, hiszen teljesen meg voltam győződve róla, hogy Rachel visszatért. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettem volna.