Sokadmagammal álltam egy tágas teremben. Mintha egy hotel előcsarnokában
lennénk, magas falai boltívben futottak össze a plafonon, ahonnan arany és
kristály csillárok lógtak a fejünk fölé. Arctalan alakok hosszú sorba
állítottak minket. Volt valami félelmetes az egészben, valami megmagyarázhatatlan
olyan, mint a rettegés az ismeretlentől. Ajkamba haraptam. Vettem egy mély
levegőt, azonban azonnal meg is megbántam. Fájdalom nyílalt a mellkasomba,
újabb köhögő roham tört rám. Amint enyhült a fájdalom, a sorban lévőket
kezdetem el tanulmányozni. Voltak ott férfiak, nők, gyerekek. Ugyanazok az
arctalan alakok, akik sorba állítottak minket, most csecsemőkkel a kezükben
maguk is beálltak a sorba. Mellettem apró termetű, hosszú sötét hajú lány állt.
Valamivel lehetett csak fiatalabb nálam. Remegett. A másik oldalon egy idősebb,
pocakos férfi állt. Feje búbja erősen kopaszodott, amire a megmaradt haját
gondosan ráfésülte. Hirtelen kialudtak a fények. Mindenki elcsendesedett.
Idegesen beletúrtam a hajamba. Akarva akaratlanul is meghallottam, ahogy a
mellettem álló lány kuncogni kezd.
Ajtónyitásra lettem figyelmes. Tűsarkúk hangos kopogását verték vissza a
vörös tapétás, aranydíszes falak. Egy érdekes teremtmény állt előttem.
Alakjából és a ruháiból ítélve nő lehetett. Arcát sűrű, fekete csipkefátyol
fedte. Gondosan végig sétált a sor mellett. Néhol megállt, hosszabb-rövidebb
ideig, hogy a legkülönfélébb reakciókat váltsa ki. Volt, aki könyörgött neki,
más hosszú imádságot mormogott, megint más kijelentette, hogy nem fél tőle.
Mikor elment mellettem egy pillanatra megtorpant. Rám nézett. Elfogott a
félelem. Úgy nőtt körül, mint valami gyomnövény. Az a nő csettintett egyet. A
hosszú sor egy szemvillanás alatt eltűnt, alig tízen maradtunk a helyünkön.
Majd amilyen gyorsan jött úgy el is ment. A teremben újra felgyúltak a fények.
— Gratulálok! — szólt egy lágy női hang. Vállig érő, göndör, barna haja
volt, kék szemei nyugalmat, biztonságot árasztottak. Szürke ruháiban azonban
mégis úgy tűnt, mintha valami könyvtáros lenne. — Megkérném a kaszásokat, hogy
sorakozzanak fel!
Régóta nem találkoztam Ruth-tal. Szinte megkönnyebbültem, amint megláttam.
Isten tudja mennyi ideig hevertem a cellámba, miközben hullámokban tört rám a
láz, ami szinte porrá égetett. Ruth mögém állt és bátorítóan megszorította a
vállam.
— A nevem Eve! — folytatta — Segíteni szeretnénk nektek, hiszen látom,
mennyire el vagytok veszve. Tudom, hogy mindegyikőtök nehezen vészelte át, hogy
átlépett erre a síkra, de mi nem hagyunk cserben titeket. Hiszen csak ti tízen
fogadtátok el az Áldott Próbákat, teljesítettétek a Nulladik Próbát, és most
itt álltok, hogy megkapjátok a Féllényeteket és vele együtt a Listát. Nektek
tízeteknek jutott esély, hogy felemelkedjen és közénk tartozzon!
Egy férfi lépett oda Eve mellé. Nem
lehetett idősebb harmincötnél. Amolyan jól öltözött üzletember benyomását
keltette. Borostás volt, azonban nem az elhanyagolt fajtába tartozott. Vizenyős
kék szemei voltak, melyekkel a tömeget pásztázta, és szélesen mosolygott.
—Üdvözöllek Titeket, a Purgatóriumban! A nevem Adam! Mi ketten vagyunk
Eve-vel a Kapu Őrzői. Feladataink közé tartozik, hogy csapatokba osszunk
titeket. A csapat, egy Listásból és egy Féllényből fog állni, aki a
segítségetekre van mindenben! — ekkor újra kinyílt az ajtó. Tíz egyforma fekete
öltönybe öltözött ember lépett a terembe. Szemüket fehér maszk fedte, olyasmi,
mint amilyeneket Velencében is lehet kapni a karnevál idején. Lassan
felsorakoztak Adam és Eve mögé. — Akik hallják a nevüket azok lépjenek előre. A
Féllények kísérjék át a Listás Lelkeiket a kijelölt helyükre! Katih Montgomery
és Enoch lépjetek elő.
Egy szemtelenül fiatal fiú, lépett ki a sorból. Szeplős arcán látszott
mennyire fél. Egy magas férfi ment oda hozzá.
— Szervus Katih! — nyújtotta felé a kezét, a kisfiú elfogadta azt, majd
kimentek a teremből.
Az, az Adam nevű csávó össze-vissza mondta a neveket, mint Örült McLane, a
történelem tanárom a gimiből. Senki sem tudta, mikor kerül sorra. Nagy
szüneteket hagyva választotta ki ezeket a Féllényeket, akik egyáltalán nem
tűntek másnak, mint amilyenek mi magunk voltunk. Akkor még nem is sejtettem,
hogy ez a sorsolás nekik sokkal lényegesebb, mint nekünk többieknek. Azért
kicsit zavart, hogy ott álltam az egyre fogyatkozó sorban. Egyálalán nem voltam
hozzászokva, hogy utolsóként válasszanak be egy csapatba.
— Ez nem jó! — suttogta halkan Ruth, mikor már csak ketten maradtunk a
sorban a mellettem álló alacsony lánnyal.
— Miért? — kérdeztem én is suttogva.
— A legrosszabb esetek maradnak utoljára! Reménykedj, hogy téged
választanak előbb — veregette meg a vállamat.
Ahogy Marie Smith és Samuel elhagyták a termet Adam közelebb lépett
hozzánk.
— Damien Wolf és Rachel Rossi! A két Mákvirág! — tárta szét a karját Adam.
— Nem elég, hogy annyi rossz döntést hoztatok a halandó életetekben, még a Nulladik
próbát sem sikerült elsőre teljesítenetek. Szomorú, hogy ezt kell mondjam
gyerekek, de a két legjobb emberem fog ráncba szedni titeket. Abel te leszel
Miss. Rossi Féllénye. Judas tied Mr. Wolf.
Ruth szorítása a vállamon egyre erősebb lett. Volt egy olyan érzésem, hogy
pont ezt szerette volna elkerülni.
— Szervusz Damien! — mondta gúnyosan Judas.
***
Abban az egyben teljesen biztos vagyok, hogy én tuti nem Judast
választottam volna. A fickó ellenszenvesnek tűnt elsőre, másodjára és sokadjára
is.
Miután kimentük a teremből, egy érdekes folyosón találtam magam. Derékmagasságban
sötét lambéria futott végig a fehérre meszelt, csupasz falakon. A díszes csillárokat
lecserélték egyszerűbb neoncsöves lámpákra. A parketta minden lépénemnél reccsent
egyet. A hosszú folyosó végén egy aprócska szoba volt szegényes berendezéssel –
csupán két, magastámlás fotel, egy kerek asztalka, és az elengedhetetlen kék
tűzzel égő kandalló helyezkedett el benne. Ahogy Judas leült levette a maszkot,
ami hangos csattanással landolt az asztal tetején. Hangosan sóhajtott, majd megdörzsölte
az arcát és rám nézett. Csettintett egyet és az üres ülő alkalmatosság felé mutatott.
Megforgattam a szemem, majd leültem a fotel szélére.
— Az a hír járja, hogy láttad egy Éjsötét igazi formáját — szólalt meg, mielőtt az a tipikus
kínos csend beállt volna —, és még azok után sem igazán hitted el, hogy
meghaltál.
— Nem tudom miről
beszélsz — hazudtam.
— Kár, pedig
Violette-nak egész érdekes a története. Ha jól tudom vele találkoztál. Na de
mindegy is. Vágjunk bele — az asztalról pergamenszerű tekercset vett fel, amire
fekete tintával volt írva, azonban a nyelvet nem ismertem fel. — Ez babiloni
nyelven van, nem hiszem, hogy értenéd.
— Babiloni?
— Igen. Ismered Bábel
Tornyának történetét? Vicces a sztori — várt még egy kicsit, hátha mondok
valamit, de mikor rájött, hogy nem én vagyok az embere gyorsan hozzátette —,
egyszer talán elmesélem neked.
Aprót bólintottam. Judas
kihúzta a tekercset.
— Tíz apró hibát kell
kijavítanod…
— És mégis, hogy? — vágtam a szavába harciasan.
—Mondjuk a Tájolóval? — kérdezett vissza gúnyosan, miközben fel sem nézett
a pergamenből.
— Az mi?
— Istenem! — morogta, miközben a Lista felett rám nézett. — Te komolyan ilyen
hülye vagy? Ha folyton félbe szakítasz, morcos leszek és véletlenül én
szakítalak félbe téged! A Tájoló pedig az a valami, vagyis inkább valaki, aki
segít neked, hogy eljuss a felemelkedésedig.
— Azt mondtad, hogy „valaki” — mondtam kicsit eltűnődve. — Tehát él?
— Mondhatjuk így is. A Tájoló története komplikált, és te még nem állsz
készen rá, hogy halld. Az igazság az, hogy sok Féllény sincs tisztában vele, és
valószínűleg belerokkannának a súlyába. Makacs, ösztönlény, így egyedül egy
Listás nem is használhatja. És ez rád is vonatkozik! Ha sorra kerülsz érdet megyek.
A Próbának kétféle képen lehet vége. Vagy én, vagy kintről valaki leállítja,
vagy maga a Tájoló dob ki.
— És mi lenne az első feladat? — kérdeztem félve, hiszen volt egy olyan
balsejtelmem, hogy bele fog vágni a mély vízbe, és nekem kell kikecmeregnem
belőle teljesen egyedül.
— Hé, hé, hé! Nem kell úgy sietni pajtás! Tán elkésel valahonnan? —
nevetett fel jóízűen.
— Hű de vicces — morogtam, mire Judas abbahagyta a nevetést ugyan, de a
mosolya elárulta, hogy még mindig jól szórakozik rajtam.
— Nem tudom, hogy miért akarsz ilyen hamar túlesni rajta. Nagyon meg fog
viselni, és akárhányszor elrontod újra akarod kezdeni majd, de csak egyszer
próbálhatod meg. Nem lesz még egy esély. Azt tanácsolom, hogy nyugodj meg és
várd ki a sorodat.
— Te könnyen beszélsz…
— Nem, én tapasztalatból beszélek.
Behunytam a szemem, és visszanyeltem a mondanivalómat. Volt valami Judas
tekintetében, amitől úgy éreztem vissza kell fognom magamat. Kínos csend
telepedett ránk. Az agyamban egymást kergették a gondolatok.
— Ha olyan lesz, mint a Nulladik próbán, akkor te is ott leszel velem!?
— Kérdezed vagy mondod? — Judasra néztem, aki csak maga elé meredt. —
Persze, hogy ott leszek, ha esetleg szarba kerülnél akkor vissza kell, hogy
hozzalak.
Nem sokkal ezután a kis eszmecserénk befejeződött, és visszamentem a
cellámba. Amióta itt vagyok ez volt az egyetlen hely, amit úgy ahogy, de
szerettem. Elfeküdtem az ágyon, és a plafont kezdtem el bámulni – bár a szoba
belmagassága egész nagy volt, és a fekete szín sem tetette teljesen egyértelművé,
hogy hol is van a plafon. Fél kézzel elkezdtem kigombolni az ingemet, majd jó
messzire elhajítottam. A komódom tele volt, ilyen fehér ingekkel és fekete farmernadrágokkal.
Lustán kinyújtóztam, bár amióta biztosan tudtam, hogy meghaltam nem volt
szükségem alvásra. Hangos kopogás rázott vissza a valóságba. Feltápászkodtam és
ajtót nyitottam. Rachel állt az ajtómban és rám mosolygott.
— Szia!
— Te meg mi a fenét keresel itt? — kérdeztem köszönés helyett. Ám a lány még
mindig mosolygott.
— Harag — felelte, majd szinte félrelökve bejött a szobába és lehuppant az
ágyamra. Elkerekedett szemmel néztem rá.
— Nem adtam engedélyt, hogy bejöhetsz!
— Az csak a vámpíroknak kell tudomásom szerint, és nem Listásoknak…
— Vámpírok nem léteznek, csak neveletlen kislányok, akik bepofátlankodnak mások
magán szférájába.
— Megbocsátok, mert még nem jutottál túl a haragon — mondta, majd pimasz
vigyorral az arcán hozzátette. — Na meg azért is mert túlságosan cuki vagy. Ha
találkoztunk volna még éltünk… hmm…
— Nem jártam prostikhoz — mondtam, miközben a mellkasom elött összefűztem a
karjaimat. — Amúgy meg mit akarsz tőlem?
— Beszélgetni jöttem, a másik Mákvirággal — mondta, teljesen figyelmen
kívül hagyta, hogy mit mondtam rá. Mintha nem foglalkoztatná.
— Beszélgetni? — ismételtem
gúnyosan. Rachel-t láthatóan nem zavarta, hogy nem látom szívesen. Nyugodt
hangon folytatta a csevegést.
— Te hogyan… — kezdett bele.
— Hogyan haltam meg? — kérdeztem, mire bólintott. Ekkor jött a döbbenetes
felismerés, hogy nem emlékszem rá. Szinte semmire sem emlékeztem. Hosszas
töprengés után beugrott, amit Ruth mondott. —Autóbaleset — böktem ki végül.
— Az nem annyira gáz — sóhajtotta. Hosszú percekig néztünk egymásra szótlanul.
Tudtam arra vár, hogy megkérdezzem, hogy Ő hogyan halt meg. Az igazság azonban
az volt, hogy cseppet sem voltam rá kíváncsi. Végül rájött, hogy nem fogom
megkérdezni, úgyhogy magától kezdte el elmesélni. — Pár nappal a halálom elött
szakítottam a pasimmal. Két éve voltunk együtt, és teljesen kihűlt a kapcsolat.
Talán sohasem lángol úgy igazán. Nem is értem, hiszen Ő hozta fel, hogy legyen
vége… Aztán mikor feljött a cuccaiért előkapott egy pisztolyt és szitává lőtt —
elképedve álltam. Én nem rendelkeztem ennyi infóval a történtekkel kapcsolatban,
sőt semmire sem emlékeztem. Nagyot sóhajtottam, és magamra erőltetettem egy
mosolyt.
— Úgy sajnálom! — hangom azonban gúnyosabbra sikeredett, mint szerettem
volna. Rachel felpattan az ágyról és kiviharozott a szobából, miközben orra
alatt morgott valamit, ami talán egy „paraszt” lehetett. Szitkozódva
visszaültem az ágyamra, kihúztam a komódot és feltúrtam. Elegem volt a fehéringekből.
A lelkemet is eladtam volna egy fekete pólóért. Amikor azonban nem találtam
egyet sem idegesen becsaptam a fiókot. Akkor vettem észre egy harmadik fiókot,
amiről teljesen biztos voltam, hogy eddig nem volt ott. Ahogy kihúztam fekete, fehér
és szürke pólók voltak benne. Kivettem belőle egy feketét. Éppen bele akartam
bújni, mikor valaki dörömbölni kezdett az ajtómon
. Mérgesen szeltem át a szobát, majd sarkig tártam az ajtót.
— Mi a faszt akarsz? — mondtam, hiszen teljesen meg voltam győződve róla,
hogy Rachel visszatért. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése