Harmadik fejezet ~ Egy második esély

FIGYELEM! A FEJEZETBEN SOK HELYEN TRÁGÁR MEGNYÍLVÁNULÁS SZEREPEL! CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASD!  

A Red Lotus előtt találtam magam. A régi cégér hangosan nyikorgott a szélben. Az ajtóhoz léptem. Színes mozaik üvegből kirakott piros lótuszvirág díszítette a bejáratot. Óvatosan nyomtam le a kilincset és léptem be a pubba. A korai óra ellenére így is elég sokan voltak bent. Orrom alatt elmorzsoltam egy-két szitkot, miközben a bárpult felé igyekeztem. Első gondoltom az volt, hogy talán Cherry-vel kell beszélnem. Azonban a pult mögül Ruth mosolygott rám vissza. Leültem a hozzám közelebb eső bárszékre. Ruth letett elém a pultra egy pohár whisky-t. Mi tagadás ez a mozdulata kegyetlenül emlékeztetett Cherry-re. Megdörzsöltem az arcomat. Ekkor villant át az agyamon, hogy eddig abban a koszos, kórházi hálóingben voltam. Idegesen néztem végig magamon. Fehér, hosszúujjú ing és fekete farmer volt rajtam, na meg fekete lakkcipő. Morogtam egy „úgy nézek ki, mint egy kibaszott hittérítő” félét, miközben a számhoz emeltem a poharat.

— Dam? — hallottam hirtelen a hátam mögül egy ismerős hangot. Ahogy megfordultam Vöri állt mögöttem. Elmosolyodtam. Vagy tíz éve nem is láttam, de szinte semmit sem változott azóta. Vörös haja ugyanolyan kuszán meredezett az égfelé mint egykoron. Szeplős képe közepén, turcsi orrán, feketekeretes szemüveg fityegett, kétszer akkorának mutatva a rozsdabarna szempárt, amiben sunyi fény csillogott. Öltönyt viselt és egyik kezében aktatáskát szorongatott. Kezet fogtunk. Szorítása erős volt és határozott.

— Rég volt mi? — kérdeztem, miközben a bárpulthoz invitáltam. — Kérsz egy italt? Meghívlak.

Vöri bólogatott és rendelt egy sört. Letette a táskáját kettőnk közé a földre, majd ráterítette a zakóját.

— Nem hittem volna, hogy itt találkozunk — mondta kissé félszegen.

— Ez a törzshelyem — mondtam, miközben nagyot húztam az elötem lévő italból, azonban megdöbbenve tapasztaltam, hogy semmilyen íze sincs.

— A történtek után, azt hittem nem szívesen jössz Blackstonehillbe — mondta majd hozzátette —, tudod én a helyedben még a gondolatát is kiverném a fejemből, hogy ez a hely valaha létezett.

— De nem vagy a helyembe — csúszott ki a számon. Rá kellett jönnöm, hogy nem igazán tudom magamat kontrolálni. — Aaron küldött egy levelet. Ő hívott ide. Magamtól nem jöttem volna.

— Értem — ivott bele a sörébe.

Feszült csend telepedett ránk. Vöri és én sohasem voltunk puszipajtások. Hiszen még az igazi nevét sem tudtam. Mindenki Vörinek szólította, és egy idő után Ő maga is így mutatkozott be.

— A bandában vagy még? — kérdeztem, újabb kortyot nyelve az íztelen italból.

— A Devilcreeki Ördögökre gondolsz? — bólintottam. — Nem, már régóta nem. Mondjuk úgy, hogy új életet kezdtem. Tovább tanultam.

— Az király.

— Aha — vett egy mély levegőt, majd a bárpultra csapott. — A kurva életbe, dehogy király. Mi lenne azon király, hogy egy tucat hülye gyereknek próbálom a fejébe verni, hogy Robin Hood valójában nem létezett, csak egy kicseszett monda?

— Ezek szerint irodalomtanár lettél — nevettem fel. — Így már értem a pingvin jelmezt. Azt hittem valami ügyvéd-féle vagy.

Vöri megütközve nézett rám. Nem tudtam eldönteni, hogy azon lepődött meg, hogy tudom ki az a Robin Hood vagy azon, hogy ügyvéd-félének neveztem – vagy mert én is pingvinnek voltam öltözve. Beletúrt a hajába.

— Ezek szerint nem tudsz róla — mondta kissé visszafogottabb hangon.

— Miről? — kérdeztem, miközben újabb kört rendeltem. Vöri nagyot húzott a söréből, és ingébe törölte a száját.

— Damien nem is tudom, hogy hogyan mondjam el neked. Az Ördögöket pár éve lekapcsolták a rendőrök, mindannyian börtönbe vannak… én… nos nem tehettem más. Maya teherbe esett és féltettem a családom életét! Alister pedig egyszerűen nem akart elengedni. Azt mondta túl sokat tudok és… és én… nem tehettem mást — ahogy rám nézett láttam a szemében a fájdalmat.

— Alister egy seggfej — mondtam. — Amúgy meg mit vársz tőlem? Hogy veregessem meg a válladat, hogy jól tetted? Tudod nagyon jól, hogy akkor nem én vagyok a te embered. — Vöri hangosan felsóhajtott. — Csak azt nem értem, miért nem menekültél el az asszonnyal? Miért vagy még mindig itt? Mert azt nehezen tudom elhinni, hogy irodalomtanárként olyan kibaszott elégedett vagy.

— Maya meghalt — nyögte Vöri. — Nem élte túl az árulásomat, Alister keze sok helyre elér. Egyszerűen agyonlőtték, mint valami kutyát.

— Szenvedett?

— Tizenhat órán keresztül küzdöttek érte. Sem Ő sem pedig a fiam nem élte túl. És az a legrosszabb, hogy senki sem hibáztatott érte. Érted? Senki. Még az anyja sem.

Vettem egy mély levegőt, majd ledöntöttem a maradék whiskyt. Megdörzsöltem a tarkómat.

— Pedig a te hibád volt — a szavak csak úgy maguktól jöttek. Hallottam ahogy a bárszék, amin Vöri ült, hangosan csattan a földön. Ránéztem. Ott tornyosult fölöttem, kezeit ökölbe szorította. Szaporán vette a levegőt, orrlyukai kitágultak. Hirtelen az egész bár elcsendesedett. Vettem egy mély levegőt, majd a pultosra néztem. Ruth érzelemmentes, fekete szemeivel találtam magam szembe. Megdörzsöltem az arcomat, majd újra Vörire néztem.

— Vagy nem így gondolod? — Vöri keze remegett, pár perc múlva felkapta a táskáját és kiviharzott a kocsmából. Vettem egy mély levegőt, majd Ruth-hoz fordultam — Mielőtt visszamegyünk ihatok még egyet?

— Szerintem eleget ittál — mondta mérgesen.

— Istenem — mordultam fel. Hátra húztam a széket, a nyikorgása betöltötte a teret. Tudtam, hogy ezt a próbát is elcsesztem. A nagy pofám miatt ki tudja, hogy mi fog velem történni. Kinyújtóztam, majd elindultunk a kijárat felé. Ruth lenyomta a kilincset, azonban az ajtó túloldalon egy kisebb szoba volt, a közepén egy hatalmas íróasztallal.

— Szerintem üljünk le — mondta, miután megköszörülte a torkát. Előre ment. Tűsarkúja kopogását visszhangozták a falak. Leült az íróasztala mögé. Állát a tenyerébe nyomta és várta, hogy én is helyet foglaljak. Amolyan minden mindegy alapon levetettem magam az előtte lévő székre. Ruth hangosan felsóhajtott. — Tudod Damien nem mindenkinek adatik meg egyszerre két nulladik próba. Vannak, akik évezredeket várnak egy új lehetőségre. Te rövid időn belül kaptál egy második esélyt, és az a legszomorúbb, hogy mind a két próbából az jött le, hogy egy reménytelen seggfej vagy.  Viszont még így is azt mondom, hogy van esélyed a felemelkedésre. Nem azt mondom, hogy világot fogsz váltani, de bízom benned.

— Ne tedd!

— Már csak egyetlen egy dolgod van. Át kell alakulnod Listás Lélekké.

— Mivé?

— Listás Lélekké. Tudod, minden, amit valaha tettél, akár jó vagy rossz dokumentálva van. Egy listán vezetik azokat a tetteidet, amiket meg tudsz változtatni, és mivel átmentél a nulladik próbán, így át kell alakulnod Listás Lélekké, hogy elbírd a Tájoló erejét.

— Az mi?

— Mindent a maga idejében, Damien! — rivallt rám. —  Gyere velem! Most!

Ahogy kimentünk a szobából átvágtunk egy hosszú folyosón. Ruth egyszer csak megtorpant egy ajtó elött, babrált egy kicsit a zárral. A helyiség inkább egy lyukra hasonlított, amibe egyetlen ember éppen, hogy elfér. Ruth betessékelt majd rám zárta az ajtót. Hirtelen fehér füst töltötte meg a kamrát. Először csak fojtogatóvá vált a levegő. Minden egyes lélegzetvétel olyan volt, mintha belülről szénné égetnének. Egy idő után hallottam ahogy a csontjaim hangosan reccsenek. A fájdalom elviselhetetlen volt, hiába próbáltam tűrni, úgy éreztem elhamvadok. A számból és az orromból sűrű, fekete, kátrányszerű anyag szivárgott. Szédülni kezdtem, majd egyszer csak összeestem. Mikor az ajtó újra kinyílt ott feküdtem magzatpózban a padlón.

— Jól mulattál? — hallottam Ruth hangját. Kissé kábult voltam. Hirtelen hányingerem támadt. Forgott velem a szoba. Aztán egyik pillanatról a másikra elhomályosodott a világ. Nem tudtam meddig lehettem kiütve, de amikor felébredtem egy nyomasztó, kis szobában térem magamhoz. Fekete falai és rácsos ablaka volt, mintha valami cella lenne. Nem volt valami sok bútor, csupán egy ágy, egy komód és egy kandalló, amiben kék tűz égett. A fejem még zúgott és még mindenem fájt.

— Felébredtél? — kérdezte Ruth. Az ajtófélfának támaszkodott. Farmer és fekete póló volt rajta. — Azt hittem elbuktam. Szerencsére tévedtem!

— Másban is tévedtél már — mondtam, miközben feltápászkodtam. — Hol van az ingem? — kérdeztem miután végig néztem magamon.   

— Ott — mutatott a sarokban egy pontra.

— Kösz — mondtam. Pár tétova lépést tettem, majd felvettem a földről az inget és belebújtam. Nagy igyekezetemben félre is gomboltam, úgyhogy kezdhettem elölről, mindeközben Ruth árgus szemekkel figyelt. — Szétmegy a fejem.

— Azért, mert még mindig görcsösen ragaszkodsz az életedhez. Tudod, mindenki, aki itt van megőrzött egy-két dolgot az életével kapcsolatban. Ezek a mi titkaink, kincseink. Szükségünk van rájuk, de be kell látnod, hogy meghaltál, közénk tartozol. Olyan vagy, mint mi. Tudom, hogy nehéz! Főleg azok után, amin keresztül mentél az Éjsötéttel. De itt mindenki olyan, mint te.

— Aha — nyögtem, miközben újra gomboltam az ingemet. Ruth morgott valamit, amit nem értettem, majd ellökte magát az ajtófélfától és bejött a szobába.

— Ha végeztél a bohóckodással, akkor gyere! Még koránt sem végeztünk! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

— Hova megyünk? — kérdeztem, miközben kissé lemaradva ugyan, de utána eredtem a folyosón.

— Majd meglátod.

Ahogy tovább mentünk a folyosó egyre jobban kiszélesedett. Újabb folyosókkal, lépcsőkkel találtam magam szembe és tele volt minden emberrel. Ruth pedig egyre gyorsabban szedte a lábát, még végül teljesen szem elől tévesztettem.

— Fasza — káromkodtam, miközben próbáltam kitalálni, hogy mégis mi a fenét kellene most csinálom. Azonban semmi sem jutott eszembe. Még az sem, amit egykor anyám mondott, hogy mit tegyek, ha elkeverednék a bevásárlóközpontba.

— Lám, lám, lám egy fél lelkecske! Mit keresel itt kísérő nélkül? — hallottam magam mögül egy mély, cinikus, férfihangot.

— Mi közöd hozzá? — fortyantam fel. Már egy cseppet sem zavart, hogy nem tudtam kontrolálni magam. Megfordultam. Egy nálam talán két fejjel alacsonyabb, vékony fickó állt velem szembe. Sötét haja és szeme volt, amit úgy láttam fekete tussal ki is húzott.

— Talán semmi, talán sok — mondta gúnyosan.

— Ki a fene vagy? — kérdeztem.

— Csupán valaki, aki segíteni tudott volna egy kaszását elveszített kis Listás palántának — mondta még mindig gúnyosan. Kezem ökölbe szorult. Legszívesebben agyonvertem volna, de tudtam, hogy az nem vetne rám túl jó fényt. Sejtettem, hogy nem egy egyszerű fickóval állok szembe, akármilyen alacsony is legyen.

— Csupán Valaki elmondanád, hogy hol a pokolban vagyok? — tettem fel a kérdést.

— Hát ez nem a Pokol barátom, abban biztos lehetsz.

— Pedig azt hittem! Úgy tudtam, hogy minden buzi odakerül — most rajtam volt a sor, hogy gúnyos hangnemet üssek meg, ha már őt nem lehetett.

— Hűha — felelte, miközben elmosolyodott. — Erre nem számítottam. Tökös gyerek vagy…ö…

— Damien vagyok — feleltem

— Judas — nyújtotta felém a kezét, melyet én elfogadtam. Szorítása erős volt és határozott, olyan mellyel nem a magabiztosságát vagy az abból fakadó örömét fejezte ki, hogy megismert, hanem azt, hogy Ő felettem áll.

— Ki a Kaszásod, aki csak így itt hagyott a Metamorfózisod kellős közepén? Az ilyet le kellene fokozni.

— Hogy őszinte legyek, nem Ő hagyott el engem, hanem én Őt — bár nem kedveltem Ruth-ot mégsem akartam ennél nagyobb bajba sodorni. Szívem mélyén még reménykedtem benne, hogy ez az egész nem valóság, de a racionálisabb énem – akire csak ritkán, vagy egyáltalán nem szoktam hallgatni –, győzött és most az egyszer teljes mértékben hallgattam rá.

— Értem.

— Hát itt vagy — hallottam Ruth mérges hangját.

— Szóval Ruth volt, a te kis "Őrangyalkád"? — kérdezte Judas nevetve. A nevetése hisztérikus és nagyon mű volt, és amikor abbahagyta úgy tett mintha kitörölne egy könnycseppet a szeméből.

— Mi olyan kurva vicces te… — kezdtem bele, de Ruth elrángatott.

— Jobban teszed, ha nem állsz szóba ilyen link alakokkal, mint Judas — mondta, de még mindig nem engedte el a karomat. — Harminc ezüstér a saját anyját is eladná.

— Nem az lenne neki az első — feleltem. — Amúgy nem vagyok gyerek, és egyedül is el tudom dönteni, kikel beszélek és kikel nem. Huszonhét éves vagyok az istenért.

— Ide figyelj Damien ez nem vita tárgya! Nem akarok ünneprontó lenni, de amíg rám vagy bízva addig igen is én vagyok a főnök. Te meg azt teszed, amit mondok. Istent pedig ebbe ne keverd bele, mindenkinek jobb lesz így. Amúgy sem állíthatlak be a sorba, mert nem vagy rá alkalmas, tudod azok a bizonyos utak, mégsem annyira kifürkészhetetlenek!

— Mi van? Semmit sem értek! — mondtam szemrehányóan. — Mi a faszért beszélsz rébuszokba?

— Itt semmi talány sincsen. Csupán nem akarod felfogni, hogy meghaltál. És amíg el nem fogadod, ezt az igen fontos tényt, sosem állhatsz be abba a nyomorult sorba. Lehet neked nem fontos, de nekem igen is az. Azt hiszed ez az egész csak valami aljas vicc, de hidd el, hogy nem az. Azon a Szilveszteren az a kocsi elgázolt és te meghaltál! — csak álltam ott teljesen megsemmisülve. Ruth sóhajtott egyet. — Ne haragudj! Nem vagyok a legmegfelelőbb kaszás, ezt én is tudom. Te vagy az első, akinek segítettem átkelni…

— Hát valakinek elsőnek is kell lennie. Még szerencséd, hogy egy úriemberrel van dolgod — a szavak megint maguktól buktak ki. Ruth felnevetett. Az út további része csendesen telt el. Egészen addig, amíg rám nem jött egy köhögő roham és a szám meg nem telt azzal a sűrű, fekete, kátrányszerű, keserű folyadékkal. Térdre borultam, majd négykézlábra és a szám tartalmát a mintás szőnyegre köptem. Tudtam, hogy Ruth is ott térdepel előttem. Ahogy felemeltem a fejemet egyenesen a fekete szemébe néztem.

— A halálnak kátrány íze van — nyögtem.