Második fejezet ~ Nulladik próba

 

— Damien? — hallottam egy kellemes, lágy női hangot. Óvatosan kinyitottam a szememet, azonban rögtön meg is bántam. Vakítóan fehér fény áradt a szobában, és biztosan tudtam, ez már nem az a hely, ahol az előbb voltam. Az arcom elé akartam kapni a kezemet, de nem tudtam. Hiszen egy székhez voltam láncolva. Összezavarodtam, próbáltam megszabadulni a béklyóktól, ám csak annyit értem el vele, hogy a szék, amin ültem felborult és hangos csattanással a földön kötöttem ki. A nő élesen felnevetett, hangját visszaverték a falak, ahogy a lépteinek zaját is. Hamarosan megláttam a fekete magassarkúba bújtatott lábakat. Óvatosan felemeltem a fejemet, hogy jobban szemügyre vegyem fogvatartómat, aki ott guggolt mellettem. Az arca egy porcelánbabáéra emlékeztetett, fekete, kifejezéstelen szemeiben fáradt fény derengett, hosszú szempillái árnyékot vetettek hófehér arcára. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam hova tenni.

— Sajnálom, hogy várnod kellett! — mondta, miközben magára erőltetett egy mosolyt. — És a láncok miatt is elnézésedet kell kérjem. A legutóbbi találkozásunk, nem ment valami zökkenőmentesen.

És ekkor jöttem rá, hogy ki is áll előttem.

— Te vagy az — mondtam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon.

— Ne erőlködj! Jelenleg nem tudsz beszélni — szólalt meg újra a nő, majd elnevette magát. — Ne haragudj! Elfeledtem, hogy először fel kellene világosítanom téged. Rövid leszek — bele túrt fekete hajába —, meghaltál!

Olyan természetesen ejtette ki a szavakat pengevékony száján, mintha csak azt mondta volna, hogy Angliában gyakran esik az eső. Először arra gondoltam, hogy elment az eszem, és ezt az érzést csak fokozta, hogy amikor újra kinyitottam a szám, hogy elküldjem az anyába, még mindig nem bírtam egyetlen szót sem kinyögni. Kétségbeesetten próbáltam szabadulni a láncoktól, de minden egyes próbálkozásomra szorosabban tekeredett körém, összeropogtatva a csontjaimat. Fájdalmas grimaszba torzult az arcom, amin a lány láthatóan jól szórakozott.

— Csak óvatosan — mondta, miközben felegyenesedett, majd egyetlen kecses mozdulattal felállította a széket, amiben ültem. — Csupán arról van szó, hogy jelenleg lélek vagy. Kötődsz az emberi testedhez, az élethez, így becsapod magad. Amit teszel nem más, mint egy ösztönös cselekvés, mely még nem veszett ki teljesen. De hidd el neked, már nem kell sem levegő, sem étel — miközben beszélt a hangja megváltozott, sajnálatot éreztem benne. — Ezt a helyet, ahol most vagy a Lebegőnek hívjuk, és arra szolgál, hogy megkezd a túlvilági életedet. Mielőtt beléphetnél a Purgatóriumba teljesítened kell a Nulladik Próbát. Ennek az a lényege, hogy a segítségemmel visszamehetsz a Halandók Világába, ott pedig találkoznod kell valakivel. Ez a találkozás sorsdöntő, hogy tovább léphetsz-e vagy sem.

Kétkedve fogadtam a szavait, és ez meg is látszódhatott rajtam mert visszatért a cinikus hangja és megjegyezte, hogy nem kell hinnem neki hiszen hamarosan úgyis rájövök, hogy igaza van. Én azonban teljesen biztos voltam benne, hogy ez a nő megörült. A helyzetemre csak egy racionális magyarázatot találtam – ha ettől az egyetemes marhaságtól eltekintünk, hogy halott vagyok –, hogy én még mindig a kórházban fekszem és éppen lázálmom van, ami megmagyarázná, hogy miért is láttam az előbb, amit láttam. Hamarosan megérkeznek az orvosok beadnak valami nyugtatót és véget ér ez az agybaj.

— Ha elvégezted a próbát, és belépsz a Purgatóriumban onnantól kezdve te is Listás Lélek leszel. Esélyt kapsz, hogy tovább lépj. De figyelmeztetlek, olyan lesz mintha drogoznál. Hamar a rabjává válhatsz. Vágyni fogsz arra a hatalomra, amit kapni fogsz tőle, de még elöted áll a Nulladik Próba.

A nő leült velem szembe lévő hatalmas, trónszerű fotelba, és keresztbe tette a lábait.

— Ejnye, még mindig nem hiszel nekem — sóhajtotta. — Szomorú, hogy a saját szemednek sem hiszel. Pedig te magad is láttad azt a lényt nem? — erre felkaptam a fejemet. Nem voltam biztos benne, hogy ez mind a képzeletem szüleménye, hiszen ott voltam abban az istenverte kórteremben, éreztem ahogy az a lény megszúrt. Valóságosnak tűnt.  

— Látom kezded már kapizsgálni. Tudtam, hogy nem fogsz nekem elsőre hinni, de te is tudod a szíved mélyén, hogy nem hazudok. Te magad is láttad az Éjsötétet. Kell ennél több bizonyíték? — gyanakodva néztem rá, sejtettem, hogy valamit forgat a fejébe. Mosolyogva ült előttem, majd hirtelen elveszítette emberi formáját. Arca hirtelen koponyává változott, sötét szemüregében vörös fény derengett. Ijedten hátra hőköltem, azonban szerencsémre nem borultam fel. Pár pillanat múlva újra emberivé vált.

— Ennyi elég volt, ugye?  Így már hiszel nekem? — hevesen bólogatni kezdtem. — Nagyon helyes! Készen állsz, hogy elvégezd a próbát? —. újra bólintottam. Még mindig nem voltam benne teljesen biztos, hogy igazat mond, azonban úgy voltam vele, hogy ha belemegyek a kis játékába talán előbb szabadulok. Úgy voltam vele, hogy kell lennie egy racionális magyarázatnak erre. Legyen az alkoholmérgezés, drogtúladagolás, lázálom, bármi. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy ez a valóság, ahogy azt sem, hogy meghaltam. Irreálisnak tűnt az egész, hiszen sosem voltam vallásos, nem hittem, hogy a halál után bármi is vár rám. Sosem tapasztaltam a földi életem során, hogy ilyen létezik

 — Nagyszerű! — csapta össze a kezét a Fekete Szemű. — A feladat roppant egyszerű. Azon az ajtón, melyen én bejöttem te kimész. Ott vár rád majd valaki. Tudnod kell, mindennek ára van, ezzel akár meg is változtathatsz egy életet, de ha elbuksz… nos, azt majd elmondom akkor. Szóval ne feledd, minden rajtad múlik!

Csettintett egyet. A láncok hangos csattanással a padlóra hullottak. Feltápászkodtam a székből és elindultam az ajtó felé. Félelemmel vegyes kíváncsisággal léptem ki azon az ajtón. Hirtelen egy sötét, nyomasztó folyosón találtam magam, ami a semmibe vezetett, azonban már nem volt visszaút, hiába fordultam meg, hogy meggondoltam magam, mögöttem már csak egy téglafal volt, amiről mállott a tapéta. Undorodva húzódtam el tőle, és indultam el a fénytelen folyosón, eleinte úgy tűnt, hogy a semmibe.  Pár méter után bedeszkázott ajtókra lettem figyelmes – mindkét oldalon volt belőlük –, felettük a falon fehér rácsos, bunkerlámpák pislogtak. Hideg volt, látszott a leheletem. Hallottam ahogy az egyik ajtó nyikorogva kinyílik. Tudtam, hogy van még itt valaki rajtam kívül, de nem mertem megfordulni. Gyorsítottam a tempón. A falak visszaverték a lépések zaját, de nem csak az enyémeket. Futni kezdtem. Akkor láttam meg Őt. Nem tudtam ki volt, csupán a sziluettje látszódott. Emberinek tűnt. Tudtam, ha utolérem minden rendben lesz. Már alig pár méterre volt előttem. Sötét ruhában volt, vörös haja szoros copfba volt kötve. Hirtelen a hátunk mögül szél támadt. Megtorpant. Szinte majdnem beleütköztem. Ezer közül is felismertem azt az édes illatot. Azonnal tudtam, hogy ki állt előttem. Idegesen a hajamba túrtam.

— T-te vagy? — suttogta. Hangja kissé reszelős volt, a sírás határán állt.

— Én — válaszoltam tétován. Nehezemre esett hallani a saját elgyötört hangomat. — Annyira sajnálom! Én…

— Sajnálod? — vágott a szavamba szemrehányóan. — Ennyit tudsz kinyögni?

— Én… tudod… ö.

— Nagyszerű — kissé ingerülten ejtette ki a szavakat. — A nagy Damien Wolf nem találja a szavakat! Mondd szerettél valaha? Hiányoztam egy percet is, vagy csak a nagy egód miatt nem engedtél el?

— Tudod jól a választ — horkantam fel. Magam is meglepődtem, hogy milyen hevesen ejtem ki a szavakat. — Az első találkozásunkkor tudtad. Nem árultam zsákbamacskát.

— Szánalmas vagy — ahogy kiejtette a szavakat a száján arra az estére emlékeztetett. — Francba veled. Utállak!

— Ne mond ezt! — önkéntelenül jöttek a szavak, mint akkor este.

— Utállak! Utállak! — kántálta miközben a kezeit a fülére szorította. Hangja egyre emelkedett, a végén már sikított. Ekkor eszembe jutott az üldözőm, aki már ott állt mögöttem. Hirtelen megragadott és berántott egy szobába. Ahogy felnéztem a Fekete Szemű állt felettem.

— Mily drámai volt — törölgette a szemét, ami kicsit rosszul esett. — Kár, hogy nem maradthattál még.

— Mi búbánatos franc volt ez? — morogtam.

— A Nulladik Próba volt. Egy vizsga, amin csúfosan megbuktál — mondta gúnyosan. Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak.

— Ő igazi volt? — hallottam a hangomat, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg én mondtam. A Fekete Szemű gyanakvóan nézett rám.

— Szerinted?

Nyeltem egyet.

— Próbáljuk meg újra! — kértem. Hangom azonban olyan volt, mintha víz alól szólnék.

— Biztos vagy benne? — kérdezte. — Nem biztos, hogy újra vele találkozol.

— Szeretném újra megpróbálni — ismételtem magam.

— Hát jó! — egyezett bele. Az ajtó újra kinyílt, én pedig kiléptem az ismeretlenbe. Ezúttal a Fekete Szemű is velem tartott.

— Mi ez a hely, démon? — kérdeztem.

— Ez sértésnek szántad? Nem vagyok démon. Kaszás vagyok — hangjában némi sértődést véltem felfedezni.

— Kaszás?

— Az. És képzeld apukám nevem is van! Ruth-nak hívnak!

— Szóval, hol vagyunk Ruth? — tettem fel újra a kérdést bár a nevét kicsit fintorogva, elváltoztatott hangon mondtam. Ő azonban csak megforgatta a szemét.

— Jelenleg ez az utolsó esélyed, Damien. Ha nem mész át a vizsgán, akkor a Lebegőben kell maradnod, míg újra rád nem kerül a sor. Szóval azt ajánlom ne szúrd el!

 

 Sziasztok! 

Igen jól látjátok ketté szedtem a részt, és ebbe is egy kicsit belenyúltam. Nem sokat ugyan. Nos, remélem tetszett a dupla rész, amit a nyuszi hozott.