Hatodik fejezet ~ Bűnbeesés

 Csak ültem a földön a cellámmal szemben, hátamat a hideg falnak vetve. A fejemben százszor, ezerszer lejátszottam a történeteket, de minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam. Arra eszméltem, hogy valaki gyengéden a vállamra tette a kezét. Tétován felemeltem a fejem. Hosszú perceken keresztül néztünk farkasszemet egymással, majd Rachel felsóhajtott, hátát a falnak nyomta és leguggolt mellém.

— Minden oké? — törte meg a csendet Rachel.

— Elcsesztem — mondtam, miközben ránéztem.

— Tényleg? Hogy csináltad?

— Mit számít az? — fortyantam fel, mire Rachel hangosan felsóhajtott.

— Én szándékosan el akartam rontani, de nem sikerült. Abel még időben kihozott.

— Nem értem. Miért akartad elrontani a próbát? — Rachel az ajkába harapott, majd elfordította a tekintetét. Arca furcsa grimaszba torzult, de mielőtt jobban szemügyre tudtam volna venni, a tenyerébe temette azt. Láthatóan szenvedett. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem, így sután a vállára tettem a kezem. Hiba volt.

— Már elmeséltem, hogyan haltam meg nem? — lustán bólintottam. — Tudod, én Chicago külvárosában nőtem fel. Amolyan gazdag környék volt, ahol mindenki jobban tudott rólad mindent, mint te saját magad. Ha a pletyka szárnyra kapott, onnan már nem volt megállás. Ott éltem a nagybátyámmal és az ő tökéletes családjával, idilliek voltak nálunk a vasárnapi ebédek.

— Nem értem a problémádat Csillagom — sóhajtottam lemondóan.

— Tudod mit? Megmutatom neked, menjünk a Tájolóhoz — kacsintott egyet. Rossz érzés fogott el, vettem egy mély levegőt, ami most is égetett, mint a pokol tüze.

— Biztosan nem megyek veled sehova! — fejeztem ki aggályomat az egész visszapörgetéssel kapcsolatban. — Nem tudom, hogy Abel felvilágosított-e a dologról, de csak egy Féllény tudja irányítani, azt a szart.

— Azt hittem, hogy nem izgatnak a szabályok, és hogy mi ketten ugyanolyanok vagyunk.

— Kurvára nem vagyunk ugyanolyanok — morogtam.  

— Most miért vagy ilyen velem?

Hangosan felsóhajtottam, majd feltápászkodtam a földről. Először átsuhant az agyamon, hogy bemegyek a cellámba, azonban tudtam, hogy ez egyáltalán nem állítaná meg. A lobbi felé vettem az irányt. Nem volt semmi konkrét célom, csak le akartam rázni Rachelt, aki úgy jött utánam, mint valami engedelmes kiskutya a gazdája után. Annyira bosszantott, hogy nem értette meg, hogy egyáltalán nem érdekel az élete. Legszívesebben kinyírtam volna, ám mivel mind a ketten halottak vagyunk, így ez csupán egy ábránd maradt.

A hallban nagy volt a fejetlenség. Még sohasem láttam ennyi lelket itt, talán csak aznap, amikor beosztottak minket. Elképedve néztünk körül, és nem értettük, hogy mi folyik itt. Kaszások, Féllények rohangáltak fel s alá.

— Ezek meg kicsodák? — kérdezte Rachel.

— Tőlem kérded? — néztem rá értetlenül, mire a lány csak megrántotta a vállát. — Azt hiszed, hogy tudom? Minek nézel engem, kislexikonnak?

— Csak egy költői kérdés volt — mondta, miközben megragadta a karomat. — Amúgy itt van a nagy esélyünk! Eve nem figyel.

— Nem érted meg, hogy nem vagyok kíváncsi rád? — rántottam ki a karomat a kezéből, aminek hatására kissé megtántorodott. — Ahogy arra sem, hogy hogyan döglöttél meg, stimm? Nem vagyok sem az apád, sem a haverod, és a szárazdajkád sem kívánok lenni. 

— Oh, tényleg? Nem elég, hogy gyáva vagy még rettenetesen buta is — mondta miközben önelégült vigyorra húzta a száját. Talán ez, talán más tette be a kiskaput, elborult az agyam és arra eszméltem, hogy a torkánál fogva a falhoz szorítottam.

— Tudod, mit te ribanc? Menjünk és nézzük meg a szánalmas kis életedet, de aztán ne siránkozz itt nekem! Világos?

— Mint a nap — mondta elváltozott hangon. Ahogy elengedtem Rachel ösztönösen vett egy nagy levegőt, mire az arca torzgrimaszba fordult. Ekkor döbbentem rá, hogy nem csak nekem fájnak az olyan alapvető dolgok, mint a levegővétel. Miután kicsi jobban lett elindultunk Eve felé. A nő éppen egy barna hajú lányt igazított el, aki igen ismerősnek tűnt, de mire közelebb értem hozzá, eltűnt a szemem elől.

— Kik ezek? — kérdeztem, miközben rátámaszkodtam a pultra.

— Valami baj történt a Halandók világában, és sokan halnak meg. Napi szinten annyian, mint máskor egy évben — sóhajtotta. — A Purgatórium megtelt, már nem vagyunk képesek lelkek fogadására, és amíg ti nem emelkedtek fel, addig nem lehetnek újoncaink sem.  

— Mi történt? — hallottam Rachel irritáló hangját.

— Sajnos mi sem tudunk többet!

Rachel folytatta a kérdezősködést, engem viszont nem érdekelt a téma. Ahogy jobban körülnéztem azon kaptam magam, hogy fohászkodom, hogy az édesanyám ne legyen a lelkek között. Sosem voltunk egy mélyen hívő család. Én speciel nem is hittem a túlvilágban, amíg anyám valamiért elzárkózott a témától, nem szívesen beszélt róla. Úgy vélte valóban létezik ez a hely, és majdnem biztos volt benne, hogy a Pokolra fogok jutni, az életvitelem miatt. Azt hiszem igaza volt, még ha nem is így nevezik ezt a helyet, úgy érezem magam, mintha ott lennék.

— Na mit szereztem? — mélázásomból Rachel mézesmázas hangja rántott vissza, kezében a rézkulcs volt.

— És ezt, csak úgy odaadta neked Eve? — kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

— Ugyan már te butus! Inkább azt mondanám, hogy egy kicsit kölcsön vettem.

— Te nem vagy normális — fintorogtam. — Mi lesz, ha valakinek kell majd a Tájoló?

— Azt mondta, hogy a „történtek után” — mutatott idézőjelet, halálom megkeserítője —, a próbák szünetelni fognak egy darabig.

— A történtek után? — kérdeztem vissza ám a lány csak megrántotta a vállát.

— Mehetünk?

Bólintottam egyet, hiszen már beleegyeztem, így nem táncolhattam vissza. Túl büszke voltam mindig is, és úgy tűnik ez nem is változott. A Tájoló felé vettük az irányt, úgy lopakodva, mint valami nindzsa. A lány bedugta a kulcsot a zárba, de az nem akart engedni. Szavakkal ki sem lehet fejezni, azt az elégtételt, amit éreztem amikor Rachel hoppon maradt. Talán meg is érdemeltem tőle azokat a gyilkos pillantásokat, hiszen a tarkómon összekulcsolt kézzel, diadalittas arccal néztem rá, miközben egy elégedett vigyor terült szét az arcomon.

— Mi van babám? Nem megy?

— Kussolj! Ha olyan ügyes vagy akkor csináld te! — helyet cseréltünk, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és az ajtó nesztelenül kinyílt. Megengedtem felé egy elégedett vigyort, ám ő csak megcsóválta a fejét, és elindult lefelé. Kettesével szedtük a lépcsőfokokat, lépteinket visszhangozták a falak. Megkönnyebbültem, hogy az állomáson ugyanúgy várt ránk a metró. Beszálltunk, a szerelvény elindult. Miközben az alagútban száguldoztunk azon agyaltam, ha esetleg megjelenne Fabula, mit mondjak neki. És akkor megvilágosodtam. A múzsa is említette, hogy nincs minden rendben a Halandók világában, de azt egy szóval sem mondta, hogy ennyire rossz lenne a helyzet. Ám amíg ezen agyaltam a metró lassan megállt.

— Jössz? — bólintottam, majd elindultam a lány után. Ahogy kinyitottuk a nagy fenyőajtót egészen más dolog történt, mint legutóbb. A vakító fehér fény elmaradt, inkább csak egy halvány derengés fogadott, és az ajtó túloldalán egy szoba volt, amiben félhomály uralkodott. Fehérkeretes, baldachinos ágy foglalta el a szoba felét, hatalmas bútorok sorakoztak a fal mellett és női ruhák hevertek a földön. Ekkor jöttem rá, hogy ez már Rachel emléke. A lány szemei megteltek könnyekkel, amikor kiszaladt a szobából és lerohant a lépcsőn én pedig utána mentem. Rachelt egy ajtó előtt találtam meg, csak ott állt – talán engem várt –, nyelt egyet és intett, hogy menjek vele. Egy tágas nappaliban találtam magam. A falakon és a kandalló párkányon egy csomó mosolygós családi kép volt. Azonban magam is jól tudtam, hogy ezek a képek csak beállított, profi fotós által készített képek voltak, és semmi közük nem volt ahhoz, amilyen életet éltek ezek az emberek. Ahogy közelebb léptem a kandallóhoz, jobban szemügyre vettem az egyik képet. Középen egy feltűnően csinos, középkorú hölgy ült egy széken, sötét, szinte fekete haja szoros kontyba volt csavarva a feje közepén, hófehér ruhában volt. A férfi a vállára tette a kezét, fehér öltönyben volt, ami eléggé kiemelte sötét bőrszínét. A nő előtt, a földön három gyerek ült. A középső szépen mosolygó kislányban Rachelt véltem felfedezni. Két oldalán egy-egy fiú foglalt helyet. Mindenki fehérbe volt öltözve. A háttérben hatalmas karácsonyfa állt. Vettem egy mély levegőt és visszatettem a képet a párkányra. Hirtelen egy hangot hallottam a szomszédos helyiségből.

— Rachel? Te vagy az? — egy vékony, női hang, hasított a levegőben, amiben dél londoni akcentust véltem felfedezni. Nem sokkal később egy magas, sötéthajú nő lépett a nappaliba, kezét egy konyharuhába törölgette. Fehér, fekete csíkos blúzát, virág mintás kötény fedte és mamuszban volt. —Hogy hogy itt… Oh? Rachel, ki ez a fiú?

Felkaptam a fejem, hiszen ebben a percben jött a félelmetes felismerés, hogy valószínűleg lát engem. Rachelre néztem, aki nem messze állt tőlem. Arcán ezernyi érzelem futott át és falfehér lett látszott rajta, hogy menten elsírja magát.

— Ő… csak… egy… egy barátom — hangja alig volt több suttogásnál.

— Barát? — kérdezte a nő némi éllel a hangjában, miközben rám emelte szúrós tekintetét, amitől kirázott a hideg. Tetőtől talpig jó alaposan végig mért. Sosem voltam az anyák kedvence, és általában a hírem megelőzött. Idegesen a hajamba túrtam, miközben vadul zakatolt az agyam, hogy mégis mi a fenét kellene csinálnom, mert egyvalamiben teljesen biztos voltam, ha szemmel ölni tudna, akkor ott rögtön meghaltam volna. Ismét. — Egy barát? — ismételte a nő, szinte már hisztérikusan.

— Édes faszom — sóhajtottam miközben lehunytam a szemem.

— Moderálja magát fiatalember!  

— Elnézését kérem, hölgyem — felé nyújtottam a kezemet, amit Ő elfogadott. — Dam Wolf vagyok — mutatkoztam be, miközben ajkamat a nő kézfejéhez nyomtam.

— Nancy Coleman!

— Ne haragudj — szólt Rachel. — Nem tudtam, hogy itthon vagy. Mi csak erre jártunk, és gondoltam…  

Rachel elharapta a mondani valóját és zokogva az asszonyra vetette magát. Én pedig csak álltam ott és néztem a jelenetet. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ennek így kellene történnie. Kezdtem kételkedni abban is, hogy Rachel és én bármiben is hasonlítanánk.

— Semmi baj Bogárkám! — csitította a nő. Vettem egy mély levegőt és próbáltam magamba tartani a gondolataimat, amik egészen erkölcstelenek voltak. Amikor a csaj kissé megnyugodott Nancy megkért, hogy üljünk le, és beszélgessünk egy kicsit. Ám amint elhelyezkedtem a hatalmas bőrkanapén rossz érzés kerített hatalmába. Azonban próbáltam nem foglalkozni vele.

— Kértek valamit inni? — kérdezte a nő kedvesen.

— Egy kávé jól esne — bukott ki belőlem, amíg Nancy a konyhában tevékenykedett én Rachelhöz fordultam. — Ez meg mégis mi a fene?

— Nem tudom — suttogta.

— Hogy lehet, hogy lát engem?

— Nem tudom.

— Miért ide hozott a tájoló?

— Fogalmam sincs — felelte mérgesen, miközben élesen beszívta a levegőt.

— Te aztán kurvára nagy segítség vagy — morogtam mélyen a szemébe nézve. — Azt legalább tudod, hogy ez nagyjából mikor történhetett? Vagy, hogy mit kellene tenned? — Rachel megrázta a fejét. — Oh fasza.

Nancy egy tálcával a kezében tért vissza, amin egy csésze kávé, cukor és tejszín volt, meg egy pohár áttetsző folyadék, ami nagy valószínűséggel Rachelé lesz. Ahogy a nő leült elénk egy nagy karfás fotelbe szinte láttam magam előtt az estét, amikor Lizzie bemutatott a szüleinek.

— Hol ismerkedtetek meg? — kérdezte a nő.

— Sorban állás közben, aztán átjött hozzám és azóta zaklat — mondtam, mire a nő felnevetett. Szerintem meg volt róla győződve, hogy viccelek. Felvettem a kávéscsészét és csak úgy feketén lehúztam. Reménykedtem, hogy legalább egy kicsit érzem majd a keserű nedű izét, de akárcsak a nulladik próbán a whiskynek úgy ennek sem volt semmi íze.

 — Pár napja egy hotelben húztam meg magam és ott találkoztunk — Rachelre néztem, aki vagy húsz kockacukrot pakolt a pohárba. Egy pillanatra úgy éreztem a lány hazudott, azonban hamar elhessegettem a fejemből ezt a gondolatot, hiszen a Purgatórium tényleg egy hotelre hajaz. Nancy szóra nyitotta volna a száját, azonban az ajtó kinyílt, és a ház ura lépett be a nappaliba. Automatikusan felálltam és kezet nyújtottam a férfinak, akit szinte letaglózott ez a gesztus.

— Dam Wolf!

— Benjamin Coleman — fogadta el a kézfogásom. Határozott és erős kézfogás volt az övé. Benjamin Coleman inkább egy NFL játékosra hasonlított, hiszen majdnem két méter magas volt és tömör izom. Olyan férfi, akivel nem szívesen kötözködtem volna, ha nem muszáj. Miután bemutatkoztam neki a férfi a feleségéhez fordult és üdvözölte őt is, majd újra rám emelte a tekintetét. Mogyoróbarna szeméből semmiféle érzelmet nem bírtam kiolvasni, s bár jól értettem az emberekhez ez a fickó kész talány volt a számomra.

— Te lennél Rachel fiúja?

— Mi? Dehogyis! Isten ments! — hadartam. — Én csak most érkeztem az országba, és Rachel körbevezetett a környéken…

— És ha az lenne? Akkor mi van? — vágott a szavamba Rachel, miközben szemei szikrákat szórtak. — Már megmondtam, bácsikám, hogy semmi közöd az életemhez! — az egész ház Rachel ordításától zengett.  

— Higgadj le! — mordultam rá, Rachel döbbenten meredt rám, én pedig szúrós szemmel néztem vissza rá.

— Miért mi lesz, ha nem higgadok le? Megversz?

— Fejezd be! — emeltem fel a hangomat, mire a lány az alsó ajkába harapott. Benjamin és Nancy elkerekedett szemmel néztek ránk, miközben Rachel visszahuppant mellém a kanapéra. —Kérj bocsánatot!

— Mi? — kapta fel a fejét a lány. — Nem fogok bocsánatot kérni, csak mert te azt mondod. Tudod mit, Dam? Kapd be!

A lány felpattant és a bejárati ajtó felé rohant.

— Elnézést! — mondtam, majd utána mentem. Az ajtóban még összetalálkoztam egy fiúval, aki értetlenül pislogott utánunk.

— Ebbe meg mi ütött? — kérdezte döbbenten.

Láttam, ahogy Rachel fut lefele az utcán. Előtört belőlem egy hatalmas sóhaj, majd utána eredtem. Soha életemben nem futottam még nő után. Rachel befordult egy sarkon majd eltűnt a szemem elől. Pár lépést még tettem, miközben zihálva a combomra csaptam. Pár perc múlva egy dögös, tűzpiros Honda állt meg mellettem.

— Kell egy fuvar? — kérdezte Benjamin, miközben kinyitotta az anyósülés ajtaját.

— Köszönöm! — mondtam, miközben beszálltam az autóba, bekapcsoltam a biztonságiövet, a kocsi pedig lassan elindult. — Tudja, hogy hova ment?

— Haza — felelte kurtán a férfi, miközben zakója zsebéből előhalászott egy cigarettásdobozt, miután rágyújtott megkínált engem is. Némi habozás után, úgy döntöttem, hogy elfogadom és kivettem egy szálat a dobozból. — Rachel egy ideje nem találja a helyét, és amióta összebútorozott azzal a seggfejjel csak rosszabb lett.

— Véleményem szerint, egy atyai pofon hiányzik neki!

— Nem hiszek az effajta nevelési módszerekben, Mr. Wolf — mondta, miközben meglazította a nyakkendőjét.

— Csak Dam — feleltem, miközben próbáltam elfojtani az egyre növekvő rossz érzést.

— Honnan érkeztél Amerikába? — kérdezte, miközben befordultunk egy szűk utcába.

— Angliából — feleltem.  

— Londonból?

— Blackstonehillben nőtem fel — feleltem, miközben nagyot szívtam a cigarettából, azonban a várt hatás megint csak elmaradt.

— De régen jártam Londonban — sóhajtotta.

— Milyen régen? — néztem rá kíváncsian.

— Nem tudom, hogy mennyire emlékszel még a kétezerötös terrortámadásokra — felhúzott szemmel néztem a férfira, aki az arcára erőltetett egy mosolyt. — Négy férfi bombákat szeret fel magára, majd felrobbantottak három metró kocsit, meg egy emeletes buszt Londonban. Nos, az első robbanáskor Rachel szülei a merénylővel egy kocsiban ületek. Sajnos nem élték túl.

— Sajnálom.

— Rachel, akkor öt éves volt, és nem igazán értette, hogy mi történik vele. Eleinte el akartuk neki mondani, de nem vitt rá a lélek, aztán ahogy nőtt egyre csak eltávolodott tőlünk, így nem akartuk tetézni a bajt — sóhajtotta. — Azelőtt sosem jártam még Angliába, és mikor értesítették Nancy-t, mint az egyetlen élő rokont, nem is volt kérdés, hogy magunkhoz vesszük Rachelt.

— Lehet el kellett volna neki mondani — bukott elő belőlem. Időközben a kocsi megállt egy társasház előtt. Benjamin kiszállt a kocsiból és ekkor hallottam meg azokat az átkozott lövéseket.

 

 

***

 

Arra eszméltem, hogy Benjamin zokogva térdelt Rachel mellett, akiből ömlött a vér. Az egyik szomszéd már hívta a mentőket és a rendőröket, engem pedig arra utasított, hogy hozzam ide a lakásában tartott elsősegélydobozt. Émelyegve léptem ki a folyosóra, miközben a falnak támaszkodva indultam el azért a nyamvadt dobozért. Azonban az elmém csúf tréfát űzött velem, hiszen minden egyes lépéssel egyre messzebb és messzebb kerültem attól a kurva ajtótól. Hiába gyorsítottam a lépteimen, hiába kezdtem el futni, a távolság egyáltalán nem akart csökkenni. A neon elkezdett vibrálni a fejem felett. Először csak lépteket hallottam a hátam mögül, aztán egy női nevetést. A távolság hirtelen csökkeni kezdett, feltéptem az ajtót és egy üres helyiségben találtam magam, csupán az ablakokra csíptetett, fehér függönyökkel játszadozott a szél. A szobában félhomály uralkodott. Az ajtó hirtelen becsapódott, én pedig a hang irányába fordítottam a fejemet. Egy alaktalan árnyat láttam elsuhanni a szemem sarkából. A falakon és a plafonon cikázott, egyre gyorsabban és gyorsabban miközben egyre csak közeledett felém. Kétségbeesve néztem körbe, hátha találok valami fedezéket. Ekkor figyeltem fel arra a hatalmas, letakart tárgyra, ami az ablakok előtt állt. Gondolkodás nélkül odarohantam és letéptem róla a fehér leplet. Egy aranykeretes tükörrel találtam szembe magam, azonban a tükörkép, amit mutatott nem én voltam. Hátrálni kezdtem, de elbotlottam, összeszorított szemmel vártam a becsapódást. A fejem nagyot koppant a padlón, de nem éreztem fájdalmat, ami kicsit megrémített. Egyenletes kopogás törte meg a lélekölő csendet. Nem mertem kinyitni a szemem, azonban a kopogás egyre közelebbről – szinte már a fülem mellől –, hallottam. Lassan kinyitottam a szemem. Egy ismeretlen, szőke nő görnyedt fölém és összehúzott szemmel meredt rám.  Haja szinte súrolta az arcomat.

—  Szóval Ők a bajkeverők? — döntötte oldalra a fejét, miközben sötét szemeit az enyémbe fúrta, volt benne valami, amitől kissé megrémültem. A nő felegyenesedett és ellépett mellőlem, én pedig ülő helyzetbe vergődtem magam, hogy jobban szemügyre tudjam venni az ismeretlen nőt, akin egy érdekes fekete ruha volt. Elöl rövid volt, hátul pedig annyira hosszú, hogy a földön húzta, ráadásul milliónyi apró kő csillogott rajta, úgy nézett ki mintha szikrázna. Mikor észrevette, hogy figyelem félelmetes mosolyra húzta a száját, így elkaptam róla a tekintetemet. Egy ideig a fehér járólapot tanulmányoztam, majd lassan körülnéztem. Rachel láttam meg legelőször, alig pár méterre feküdt tőlem, mozdulatlanul, csukott szemmel.

— Halljam! Ki a felelős ezért? — kérdezte újra a szőke nő, hangja parancsoló volt. Ránéztem, azonban már nem engem figyelt, hanem a szoba másik felébe volt. Karba tett kézzel állt Judas és Abel előtt. Nem messze tőlük Eve kapaszkodott Adambe. — Nos? — kérdezte újra. — Senki? Mindenki mindent jól csinált? Egyetlen egy dolgotok van, ebben a kibaszott életben, hogy segítsetek ezeknek a hülyéknek, hogy ne égjenek el a Pokol Tüzén! Erre ti meg mit csináltok? Na mit csináltok? Engeditek, hogy ez a két idétlen játszótérnek használja a Tájolót! Szóval halljam! Ki nyitotta ki nekik azt az istenverte kurva ajtót? — kérdezte, a végén már tombolva.

— Mi a fasz közöd van hozzá? — kérdeztem, miközben talpra álltam. Igaz kissé ingatag voltam, azonban nem tudtam csendben maradni. A szőke nő hátra fordult és egyenesen rám nézett.

— Oh, Csillagom! Ha tudnád, hogy mi mindenhez van közöm! — nyalta meg az ajkát.

— El tudom képzel… — azonban nem tudtam befejezni a mondatot, hirtelen egy kéz landolt a fejemben és erősen a föld felé nyomott, kényszerítve, hogy meghajoljak a nő előtt.

— Bocsásson meg neki, Úrnő! — hallottam Judas hangját. — Sajnos nem képes viselkedni!

— Nagyon jól tudom, hogy kicsoda Damien Wolf, Judas — kezdte, mire elkerekedett a szemem —, és azzal is tisztában vagyok, hogy miket tett! Tényleg azt hiszed, hogy ennyire ostoba vagyok? Hogy nem tudom, hogy mi folyik itt?

— Lilith! Most már állj le! — hallottam Adam hangját.  

— Rajta! Beszélj! Mit kerestetek abban az emlékben? — kérdezte, teljesen figyelmen kívül hagyva Adamet.

— Azt mondtad, hogy tudod mi folyik itt, akkor mért nem mondod meg te? — provokáltam, mire Judas belém rúgott.

—Azokután, hogy megszegted az összes szabályt, amit felállítottam még van pofád szamon kérni engem? Hmm… Vicces gyerek vagy! De tudod mit? Most az egyszer elnézem a szemtelenségedet, ha elmondod, hogy melyik Féllény nyitotta ki az ajtót.

— Damien nyitotta ki — hallottam magam mögött Rachel hangját.

— Büdös ribanc — morogtam. Lilith pedig felnevetett.

— Az lehetetlen! Kulcsra volt zárva — a farzsebembe nyúltam előhalásztam a kulcsot és a lába elé dobtam. — Hogy került hozzátok?

— Damien és Rachel a Jövevényekről kérdezett, de egy hirtelen öntudatra ébredt. Mire visszaértem a kulcs már nem volt a helyén — szólalt meg Eve.

— Ezután szóltunk neked — mondta Adam. — De, hogy sikerült elindítaniuk a Tájolót?

— Jó kérdés, ezt beszéljük meg négyszemközt! — Lilith hangja érdekesen csengett.

— Még mit nem?! — hallottam Eve hangját, mire elvigyorodtam.

— Amíg ki nem vizsgáljuk a történteket, senki sem használhatja a Tájolót! Ami pedig titeket illet, büntetést fogtok kapni! Judas és Abel rátok bízom, hogy milyen büntetést szabtok ki rájuk! — mondta Lilith, majd elindult kifelé. Tűsarkúi kopogását visszaverték a falak. Eve feldúltan távozott Adam pedig gyorsan utána futott. Abel talpra segítette Rachelt, engem pedig elengedett Judas.

— Rachel soha többet nem mehetsz Damien közelébe! Világos? — fakadt ki Abel. Rachel bólogatott, majd elindultak kifelé. Én is elindultam volna, azonban Judas elkapta a pólóm hátulját és egy erőteljes mozdulattal visszarántott, én pedig a földön kötöttem ki.

— Mégis hova mész? — kérdezte, dühösen. — Komolyan kezdem azt hinni, hogy nem vagy normális! — minden egyes szónál nagyot rúgott belém. — Hogy a fenébe lehetsz ekkora faszfej? — elkapta a pólómat, éreztem ahogy elemelkedek a földtől. — De most emberedre akadtál, pajtás! Mert én rosszabb vagyok, mint a legrosszabb rémálmod! Mindent megteszek, hogy amíg fel nem emelkedsz úgy érezd magad, hogy ennél még a Pokol is jobb. Világosan fogalmaztam? — bólogatni kezdetem. Nem akartam neki mondani, hogy én már most is így érezem magam. — Helyes! — ahogy elengedett izomból hátra vágódtam elterülve a földön. — Ha befejezted a henyélést akár indulhatnánk is! Sok feladat vár még rád!