Ötödik fejezet ~ „Ne tégy hamis tanúbizonyságot!”

 — Csak nem megzavartam valamit? — kérdezte felhúzott szemöldökkel Judas.

— Mi? — kérdeztem vissza kissé zavartan.

— Öcsém, legközelebb akassz ki egy zoknit, vagy mit tom’ én…

— Mi? Miről beszélsz? — kérdeztem döbbenten, amire csak egy sokatmondó pillantást kaptam válaszul. Akkor esett le, hogy félmeztelenül nyitottam ajtót, miközben teljesen félreérthető voltam. Hosszú percekig álltunk farkaszemet nézve egymással, aztán végül Judas törte meg a csendet.

 — Öltözz már fel ember! Meddig akarod még mutogatni magad? Nem vagy az esetem — mondta hatalmas vigyorral az arcán.  

— Még az a szerencse — morogtam, miközben próbáltam lazán kezelni a dolgot, Judas azonban rátett még egy lapáttal.

—Jobban belegondolva, egyik Listásom sem várt még így — röhögött. — Mondanám, hogy hízelgő, de akkor hazudnék! Ez meg szorosan kapcsolódik a mai kiruccanásunkhoz.

— Tessék? — kérdeztem miután belebújtam a pólóba. Judas azonban már elindult, így szednem kellett a lábamat, hogy utolérjem. Út közben nem szóltunk egymáshoz, amiért kicsit hálás voltam. Áthaladtunk egy hosszú, emberekkel teli folyosón, ahol mindenki odaköszönt Judasnak, aki csak foghegyről vetett oda egy-két szót. Az egész annyira emlékeztetett a gimis éveimre, hogy halványan elmosolyodtam. Pár lépéssel voltam csak a Féllényem mögött, azonban még így is tisztában voltam vele, hogy szemmel tart, ugyanis, mikor kissé lemaradtam fennhangon megjegyezte, hogy ha nem igyekszem kitépi egyesével a szerveimet, mivel úgysincs rájuk szükségem. Normális esetben visszaszóltam volna, ám túl sokan voltak és nagyon jól tudtam, hogy csak egy elejtett fél mondat, és mindenki megtudja a „mi kis titkunkat.” Persze nem jelentettük ki, hogy köztünk marad, azonban Judas olyan volt, mint én, aki kereste a legmegfelelőbb pillanatot, amikor sokan vannak és akkor mondja el mindenkinek. Átvágtunk azon a termen, ahol nem olyan régen még sorba állítottak minket. Akkor sújtott le rám a döbbenetes felismerés, hogy ez tényleg egy hotel lobbija. Teljesen letaglózott és csak rá tett egy lapáttal, amikor odaértünk a recepcióhoz és Eve bátorítóan rám mosolygott.

— Mit csináltál szerencsétlen gyerekkel? — kérdezte Judashoz fordulva, miközben leakasztott egy hatalmas rézkulcsot a mögötte lévő kis szekrénykéből.

— Még semmit — mondta Judas semleges hangon, miközben zsebre dugta a kulcsot. — Kívánj egy kalappal!

— Sok sikert Damien!

— Ne neki, Eve! Nekem! — Eve felnevetett. Majd megpaskolta a férfi vállát, és visszafordult a papírjai rendezgetéséhez.

— Amúgy — vetette oda, mikor elindultunk —, a százhármasban van.

Judas megtorpant és visszafordult a pulthoz. Elkerekedett szemmel nézett a nőre, aki rá sem hederített.

— Mióta? — kérdezte Judas, hangja rekedt volt, mintha félelemmel teli csodálat bujkált volna benne. Eve azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. — Azt kérdeztem Eve, hogy mióta?

— Nem rég jött — mondta lesütött szemmel az asszony. — Megint téged keresett. Mikor akarsz vele beszélni?

— Amikor a Pokol befagy — válaszolta, majd elkapta a pólóm nyakát és maga elé taszított, ezzel jelezte, hogy tovább megyünk. Az út további részében egyfolytában káromkodott. Teljesen lenyűgözött, hogy nem használta kétszer ugyanazt a szitokszót.

Judas az épület egyik kihaltnak tűnő része felé vezetett. Nem voltam biztos benne, hogy ez a forma, amiben jelenleg vagyok megsemmisíthető-e vagy sem, azonban kellemetlen bizsergést éreztem a tarkómnál. Egy hatalmas, masszív, faajtó előtt álltunk meg. Judas határozott mozdulattal elfordította a kulcsot a zárban, az azonnal engedett és az ajtó nyikorogva kinyílt. Éles, fehér fényt véltem látni a túloldalról ezért felemeltem a kezem, hogy eltakarjam a szemem. Bársonyra, aranyra meg márványra számítottam ezzel szemben egy elhagyatott, félelmetes, sötét aluljáró tetején találtam magam. A fal nedves és mohás volt, a kőlépcső pedig simára koptatott. Áporodott, dohos levegő csapta meg az orrom – s bár nem volt szükségem oxigénre, mégis időről időre azon kaptam magam, hogy lélegzem. Míg én a gondolataimmal voltam elfoglalva Judas elindult a sötét ismeretlenbe. Öt–hat lépcsőfok után váratlanul megtorpant és hátrafordult. Felhúzott szemöldökkel nézett rám.

— Nem jössz? — kérdezte rekedten.

— De! — feleltem, és követtem a férfit, akiben egyáltalán nem tudtam megbízni. Pár lépcsőfok után hallottam meg, azt az átkozott kaparászó hangot, majd nyöszörgés és hörgés bizarr egyvelegét sodorta felém a mélység. Mikor leértem a lépcsőn beleütköztem Judasba, akitől egy megvető pillantást kaptam.

— Ideje volt — morogta, amikor a jobb oldalfalon kigyulladtak a fáklyák. Egy elhagyatott metróállomáson találtam magam. Az egykor jobb napokat látott, fehér csempe, most foghíjasan, törötten sóhajtozott a málladozó falakon. Elrozsdásodott, csöpögő csövek szimfóniája törte meg a lélekölő csendet. Az egykoron színes műanyagpadok összetörten sorakoztak egymás mellett. A padlót vastag porréteg lepte ­— kivéve azt a kis csapást, ami a peronhoz vezetett. A lábnyomokból ítélve elég sűrűn használják az állomást. Ahogy kiértünk a peronhoz még jobban sokkolt a látványt. A málladozó vasbetonfalak, a törmelékek és a kisiklott rozsdás szerelvény ellenére a sínpáron egy teljesen modern metró várt ránk. Felszálltunk a járműre, ami szinte azonnal elindult, ahogy leültünk. Judas a fejét az ablaknak döntötte. Furcsán viselkedett azóta, hogy Eve említette, hogy valaki kereste.

— Ki van a százhármasban? — Judas felemelte a fejét, és kérdőn nézett rám. Ekkor tudatosult bennem, hogy kimondtam hangosan. Judas sóhajtott egyet.

— Egy ismerősöm — felelte kurtán. A hangsúlyából rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretne róla beszélni. Visszadöntötte a fejét az üvegre. Egy ideig csendesen ültünk egymással szemben, azonban a metró fékezni kezdett és csikorogva megállt. Ahogy kinéztem az ablakon, teljesen megdöbbentem. Egy modern, emberekkel teli állomáson álltunk meg. Fehér, piros és sárga csempékkel, hirdetőtáblákkal, újságárusokkal, mozgólépcsővel. Teljesen más volt, mint az, ahol mi szálltunk fel. Kissé meglepődtem mikor az ajtó kinyílt és egy feltűnően csinos, rózsaszín hajú leányzó szállt fel. Szinte azonnal kiszúrt minket (bár ez nem volt nehéz, hiszen csak ketten ültünk Judassal a metrón). Integetve indult meg felénk és levetette magát Judas mellé.

— Sziasztok! — mosolygott. Jobban szemügyre véve, egészen csinos teremtés volt. Levendulaszínű szemei voltak, keskeny, porcelánhatású arca. Telt vérvörös ajkain pimasz mosoly ült. Haját kétcopfba fogta. Rövid, barackvirágszínű kimonót viselt. Kicsit úgy nézett ki, mintha valamiféle conról jött volna.

— Szia! — mondta unottan Judas, fel sem emelve a fejét az ablakról.

— Szia! — mondtam, miközben a szerelvény megindult alattunk.

— Nagyon örülök Damien, Fabula vagyok!

— Honnan tudod a nevemet? — kérdeztem, miközben kezet fogtam a lánnyal.

— Azt hiszem a híred megelőzött — nevetett. — Híres vagy itt a Túlvilágon. Nem sokan láthatják egy Éjsötét valódi formáját!

— Mi az, az éjsötét? — kérdeztem előre hajolva, mire Fabula újra felnevetett.

— Ők őrzők. Olyan emberek, akik erőszakos halált haltak, és nem tudtak belenyugodni. Elutasították a kaszásukat és visszatértek arra a helyre, ahol kilehelték a lelküket. Általában emberi formájuk van. Nővérnek, orvosnak vagy egyéb olyan személynek adják ki magukat, akikben az átlag halandó bízik. Ráveszik őket, hogy harcoljanak a Halállal.

— Hova mész? — kérdezte Judas a lányba fojtva a szót.

— Historia magához hívatott mindenkit — mondta miközben megrántotta a vállát. — Az utóbbi időben a Halandók világában nem megy minden úgy, ahogy kéne. A múzsáknak pedig rengeteg feladatuk lesz. Dupla, tripla műszakban dolgoznak.

— Te is?

— Haha, nagyon viccesnek hiszed magad? Igaz, hogy lefokoztak, de most nekem is nagy szerepem lesz. Hiszen az embereknek szükségük van a mesékre.

— Csak ne olyannak suttogd el, aki meg is valósítja! Mint legútóbb.

— Az már nyolcvan éve volt! — pattant fel Fabula, majd gyors léptekkel indult el a kocsi vége felé. Azonban mielőtt szóhoz jutottam volna Judas megszólalt.

— A maga idején Fabula volt a leghíresebb múzsa, Ő választhatta meg, hogy kinek a fülébe suttoghat. Azok pedig naggyá lettek a Halandók között. Egyedül Historia állt fölötte. De rossz embernek segített így most japánképregény-rajzolóknak ad tippeket. Nagy kár érte, így elfecsérelni egy tehetséget.

— Pedig a hentai király dolog — mondtam nevetve.

— Tuti pokolra fogsz jutni — morogta Judas.

Éppen tiltakozni akartam amikor észrevettem, hogy Judas mosolyog. Ennyire őszintén mosolyogni még sohasem láttam. Nem sokkal ezután leszálltunk. Judas ment elől. Hamarosan egy magas, feketefenyőből készült ajtó elött álltunk meg.

— Tudod mi az a Deja Vu?

— Hallottam már róla.

— Nos, a mai feladatod, ezen ajtó mögött van. Minden, ami bent történik, az maga a próba. És most engedd meg, hogy idézzek neked egy klasszikust „Hazudni bűn”, szóval ennek tudatában kellene cselekedned...

— Te komolyan a Harry Potterből idéztél? — vágtam a szavába röhögve.

— Nos, kétezer-tizenhat januárjára repítelek vissza. Tudod miért?

— Úgyis elmondod — mondtam gúnyosan.  

— Nem vennéd csak egy kicsit komolyan a dolgot Damien?

— Bármiért visszaküldhetsz — olyan indulatosan ejtettem ki a szavakat, hogy magam is meglepődtem rajta. — Tudod te, hogy az életem során mennyi mindent hazudoztam össze—vissza? Hazudtam anyámnak, a nevelőapámnak, a haveroknak, Lizzie-nek — elcsuklott a hangom. Beugrott egy emlék, olyan tisztán láttam, mintha csak valami filmet néznék. A kezem ökölbe szorult.

— Látom, kezded kapizsgálni! Január tizenegyedikén hallgatott ki először a rendőrség, akkora megyünk vissza.

— Miért? — nyögtem alig hallhatóan, de addigra Judas kitárta az ajtót én pedig besétáltam a fehér fényességbe.

 

***

 

Egy kis irodaszerű helyiségben találtam magam. A apró szobában két íróasztal volt egymás mellett, mindegyiken egy-egy régi típusú, ormótlan, fehér monitor helyezkedett el. Íratok, tollak hevertek szanaszét és sárga post it jegyzetek voltak mindenhova felragasztva. Hatalmas fém irattartó szekrények tetején egy-egy zöld növény díszelgett. Az íróasztal mögötti falat újságokból kivágott cikkek díszítették. Egy régi párnázott széken ültem, amiből még három volt a helyiségben. A szívem hevesen vert, a torkomban egy hatalmas gombóc volt. Idegesen megdörzsöltem az arcomat. Vettem egy mély levegőt. Az ajtó ekkor kinyílt. Egy barnahajú, magas férfi lépett az irodába. Olcsó, kék zakó és farmer volt rajta.

— Adamson nyomozó vagyok! — nyújtotta felém a kezét.

— Damien Wolf — mondtam, miközben elfogadtam a kézfogását.

— Őszinte részvétem. Úgy értesültem, hogy ön látta utoljára Miss. Colt-ot — nyeltem egyet, majd lassan bólintottam. — Mr. Wolf, el tudná mondani nekem, hogy hol volt aznap este?

— Buli volt a Red Lotus-ban — feleltem. — Aaron Rommel születésnapját ünnepeltük. Ott voltam.

— Egész este a bárban tartózkodott? — kérdezte határozottan.

— Nem. Olyan hajnali egykor leléptem.

— Miért? — billentyűzet csattogását hallottam, amiből arra következtettem, hogy leírja a vallomásomat. Vettem egy mély levegőt, és ösztönösen a fekete farmerembe töröltem a tenyeremen lévő verejtéket. Rosszérzés kerített hatalmába, tudtam, hogy ez már egyszer megtörtént, de nem emlékeztem, hogy akkor mit mondtam, vagy tetetem. Nem voltam biztos benne, hogy Adamson volt az a nyomozó, aki akkor kihallgatott, azt viszont tudtam, hogy most semmi olyat nem fogok mondani, ami nem történt meg.

— Nem volt különösebb oka — vontam meg a vállam —, csak nem volt kedvem maradni. Így leléptem.

— Miss. Colt önnel tartott?

— Lizzie, sohasem kedvelte Aaront, ezért megkért, hogy mentsem ki valahogy.

— Szóval, Elisabeth nem volt a Red Lotus-ban? — megráztam a fejem. Ekkor néztem rá a nyomozóra először – hiszen addig a nadrágomat tanulmányoztam. Egy ismerős kék szempár nézett rám vissza, amit nem tudtam hova tenni. Kicsit jobban szemügyre vettem a férfit, markáns állán borosta éktelenkedett. Haja kissé göndör volt, és szinte a szemébe lógott. A nyomozó elkapta rólam a tekintetét és gépeli kezdett.  — Ön ezután haza ment?

— Nem.

— Miért nem?

— Semmi nem szabályozza, hogy bulizás után csak is kizárólag haza lehet menni — szúrtam közbe és elégedetten elvigyorodtam.

— Igaza van Mr. Wolf — nézett rám hunyorogva. — Hová ment, miután eljött a Red Lotus-ból?

— Egy idegig céltalanul bolyongtam az utcákon, aztán Marie Winston lakásán kötöttem ki — a nyomozó elégedetten hümmögött. Átfutott az agyamon, hogy hazudnom kellett volna, vagy legalábbis eltitkolni, hogy kinél voltam. Azonban akárcsak a nulladik próbánál, most sem tudtam türtőztetni magam.

— És mit csinált a hölgynél?

— Beszélgettünk — próbáltam meg menteni a menthetőt.

— Azt el tudom képzelni — szólt gúnyosan. Ekkor elpattant bennem valami, elöntött a tehetetlen düh. Már egyáltalán nem érdekelt sem a próba sem az, hogy mi lesz velem, ha elbukok. A szavak maguktól jöttek.

— Dehogy tudja. Azt hiszi, hogy mindent tud rólam csak mert elolvasta az aktámat? Szart se tud rólam! Gyilkossággal vádol? Csak azért, mert én találkoztam vele utoljára és akkor pont veszekedtünk? Igen. Összevesztünk mikor rájött, hogy részegen lefeküdtem egy másik lánnyal. De tudja mit? Szándékosan nem ártottam volna neki. Megcsaltam? Igen. Hogy megbántam? Nem. Nincs lelkiismertet furdalásom a történtek miatt. Nevezhetnek szemétnek, szélhámosnak, de gyilkos az nem vagyok.

— Akkor ezért volt? Rájött, hogy megcsaltad, számonkért te pedig meglökted és jött az autó? — egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy megütöm. Vettem egy mély levegőt és nagyot sóhajtottam.

— Egyáltalán nem ez történt. Lizzie csak azért szerzett tudomást a dologról, mert Marie-nak eljárt a szája. Úgy gondolta… tudom is én, hogy mit gondolt. Valószínű többet akart, mint egy

 egyéjszakás kalandot.

— Azt mondod Marie tette? — feszült csend lett. Akkor belém hasított a felismerés, hogy túl messzire mentem. Nem kellett volna Marie-t belekevernem az egészbe, de már késő volt. Hiszen szerves része volt a történetnek. Hiába, hiszen azt hittem, Lizzie az igazi és hogy érte képes lennék megváltozni, de tévedtem. Sosem voltam az a tipikus jó fiú.

— Miért nem mondja meg maga? Hiszen, már úgy is ezer teóriát állított fel félmondatokból, kétértelmű utalásokból, és ha jó sejtem, éppen azon agyal, mikor szólom el magam, hogy én tettem. Sőt, maga szerint, már most be is vallottam! Nem igaz?

— Itt csak én kérdezhetek, Mr. Wolf — mondta megvetően. — Szóval egyedül csinálta, vagy ez a Marie segített benne?

Ekkor hirtelen, kinyílt az ajtó, és Judas jött be az irodába. Ahogy belépett megfagyott a levegő. Adamson értettlenül nézett, hol rám, hol Judasra és az orra alatt szitkozódott egy párat.

— Az ügyfelemért jöttem — jelentette ki. — Mr. Wolf, azt ajánlom, hogy semmit se mondjon. Megtudhatom mivel gyanúsítják az ügyfelem? — kérdezte.

Adamson lehunyta a szemét.

— Semmivel!

— Úgy értesültem, hogy emberöléssel vádolja az ügyfelemet! Ez igaz?

— Nem, egyelőre csak tanúként van kihallgatva — köszörülte meg a torkát a nyomozó.

— Van bármilyen bizonyítéka? — Adamson vágott egy grimaszt. — Sejtettem! Most, ha nincs ellenére, elviszem az ügyfelemet. Rajtam keresztül tud neki további kérdéseket feltenni.

Lassan feltápászkodtam a székből, majd elindultam Judas után. Ahogy kiléptem az ajtón, egy dühös Judassal találtam magam szembe.

— Ezt nem hiszem el — morogta, miközben megragadta az ingemet és hozzá vágott a falhoz. Kikerekedett szemekkel, értetlenül néztem rá. — Mondd, te magadtól vagy ilyen hülye, vagy segítenek neked?

— Most mi van? Hiszen nem hazudtam — feleltem, miközben ellöktem magamtól és a földre estem. Judas is hátra hőkölt hátát a szemközti falnak nyomta.

— Ilyen nincs! Ez nem történhetett volna meg! — suttogta, miközben lecsúszott a földre. Mindkét kezével a hajába túrt. Ekkor vettem észre, hogy a balkezénél a fehér ingét teljesen átitatta valami sötét folyadék.

— Te vérzel? — kérdeztem megdöbbenve, mire Judas lassan felemelte a fejét és rám nézett.