Prológus ~ Avagy a vég kezdete

Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy nekem nem jár rendes élet. Nem is lennék képes rá, azok után, ami történt elpattant bennem valami. Olyan lettem, mint egy garázsvásáron talált törött porcelánbaba, aki mindenkiben félelmet kelt, és nem kell senkinek. Pedig csak arra vártam, hogy valaki megjavítson. Normális életre vágytam, olyan akartam lenni, mint bárki más. Az életem azonban valahol félúton kisiklott és egy mély árokba zuhant, én meg ott találtam magam a szakadék mélyén és az összetört álmaim szilánkjai után kutattam, esélytelenül. Amióta az eszemet tudom, más voltam, mint a többiek, hiszen anyám elkényeztetett kölykeként sohasem voltak korlátaim. Nem érdekeltek sem szabályok, sem pedig a következmények. Úgy voltam vele, az élet nem más, mint egy nemi úton terjedő halálos betegség, ami a megfogantatásunktól a halálunkig tart, és csak egy lehetőségünk van kiélvezni a dolgot. Ha már meghaltam kimaradok a legjobb bulikból. Akkor még nem sejtettem, hogy az évszázad legjobb bulija maga a halál. Hogy ki vagyok én? Egy megrögzött hazudozó, aki mesterien bánik a szavakkal. Egy aljas féreg, aki mindenkinek más arcát mutatja, ráadásul tárgyként kezeli az embereket. Egy érzelmileg labilis idióta, aki nem képes normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Egy agresszív állat, aki minden balhénál jelen van. Az a furcsa figura, akit érdekel a halál, bár nem akar meghalni. A srác, akit elkerülsz a suli folyosóján, mert zűrös, bár titokban arra vágysz, hogy esténként az ágyadban legyen, hogy abban a hitben élj közben, hogy majd érted megváltozik. Egy ember telis-tele kétségekkel, hibákkal, vagyis ezt hittem magamról, egészen addig a napig, amíg meg nem haltam.

***

A toronyóra éppen elütötte az éjfélt, amikor megálltam a Holloway-ház régi, rozsdás vaskapuja előtt. A reflektor vakító fénye félelmetes, groteszk ábrákat festett az épület falára. A ház mit sem változott, pedig tíz hosszú év telt el azóta, hogy utoljára betettem ide a lábam. Úgy emlékeszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna, akkor megfogadtam, hogy soha többet nem jövök vissza. Utáltam ezt a helyet, a hegyekkel körülvett álmos kisvárost, és a sötétbe burkolódzó házait, amik úgy sorakoztak egymás mellett, mint egy régi temetők elfelejtett félelmetes kriptái. A kocsiban ültem, miközben azon töprengtem miért is indultam el szinte azonnal, mikor megkaptam azt az átkozott levelet, amit a minap kaptam postán. Vettem egy mély levegőt, kivettem a gyűrött papírt a kesztyűtartóból és újra elolvastam.

— Régi cimborád. Mi? Te rohadék! — gyűrtem össze a levelet majd kecses mozdulattal az anyósülésre dobtam. Idegesen a hajamba túrtam, majd megdörzsöltem az arcomat. Rossz érzés kerített hatalmába. A testem önkéntelenül cselekedett, kikászálódtam a kocsiból, és körülnéztem. A környéken egy teremtett lelket sem lehetett látni és csupán egyetlen utcai lámpa gyér fénye pislákolt erőtlenül. Felnéztem az üresen álló, romos épületre. Legnagyobb meglepetésemre az egyik ablakából fény szűrődött ki. A fogaim között elmorzsoltam pár szitkot, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy ki van bent, szóval elindultam, hogy megkeressem, azt az átkozott barmot, aki megkeserítette az életemet. Az első nehézséget rögtön a kapun való bejutás jelentette, az egyik szárny rádőlt a téglafalra. Két oldalt sárga szalagok voltak kifeszítve, lezárva, hirdette rajta a szöveg. Vettem egy mély levegőt, valami azt súgta nekem, hogy nem is lenne szabad itt lennem. A kis angyal a jobb vállamon, azt suttogta, hogy maradjak nyugton, nem ér annyit, csakhogy a bal vállamon ugráló üvöltő kisördög hangosabbnak bizonyult, így elindultam hátha találok valami utat, amin be tudok jutni a házba, amit régen az otthonomnak mondtam. Nem kellett messzire mennem. Oldalt az egyik kerítés szintén összedőlt, a vaskerítést már rég elvihették. Egy kupac téglán átmászva megpillantottam egy csapást a derékig érő gazban.

— Bingó — dörzsöltem össze a kezemet. Azonban itt sem volt sokkal könnyebb a dolgom. Mivel fás szárú, szúrós növényeken, és mindenféle szeméten kellett átverekednem magam. Hangosan káromkodtam, mikor egy-egy tüske felsértette a tenyeremet, vagy beleakadt a ruhámba. A birtok is és a házhoz vezető út is olyan volt, mintha valami, olcsó és unalmas horrorfilmből lépett volna elő. A régen méltóságteljes kerti szökőkút. szépen kifaragott angyalkája most félig összetörve, fekete könnyeket hullatott a díszes márványmedencéjébe – már ami megmaradt belőle. Víz helyett régi, rozsdás kerti szerszámok, játékok és törmelék volt benne. A hatalmas kő virágvázák az ajtó mellett álltak összetörve, a bennük lévő tuják már csak az Isten tudja mikor száradtak ki. A hideg futkosott a hátamon. A roskatag épület földszinti ablakai be voltak deszkázva, az ajtón még ott volt a sárga rendőrségi szalag maradványa. Nem akartam arra gondolni, hogy vajon mi várhat rám a hatalmas feketefenyőből készült ajtó mögött. Egy pillanatig haboztam, majd óvatosan nyomtam le a nehéz rézkilincset. Először azt hittem, hogy nem fog történni semmi a zár azonban engedett és az ajtó nyikorogva kinyílt. Én pedig ott találtam magam a sötét előszobában.

— Megjöttem! — mondtam, mint annak idején annyiszor, mikor hazaértem. Áporodott szag áradt és mindenhol pókhálók ezrei lengtek. Az ledeszkázott ablakok résein besütött a hold, a felszálló porszemek tánca még nyomasztóbbá tette a helyet. Automatikusan nyúltam a villanykapcsolóért, azonban az makacsul ellenállt. Halk sóhaj kíséretében vettem elő a telefonomat, hogy legyen egy kis fény, és lássak is valamit. Döbbenetes látvány fogadott. A fekete-fehér járólapot vastag porréteg lepte, legnagyobb meglepetésemre, az egyik emeleti szoba félig leszakadt, és a nappaliba szétszórva hevertek a félig összeégett és törött bútordarabok. Egy nagy álló tükör meg a nappali kristálycsillárának millió szilánkja borította a padlót. A falak még mindig feketék voltak. Még mindig magukon hordozták annak a végzetes estének a nyomait. Megrohamoztak az emlékek. Szinte újra hallottam, az emeletről súlyos léptek zaját, és azt a vérfagyasztó kacajt. Hátrálni kezdtem – csak úgy, mint akkor este –, a hátamat a falnak vetve. A bútorok és a függönyök lángoltak. Sűrű, fekete füst gomolygott a szobában, ami csípte a szememet. Hamarosan a tüdőm is megtelt vele, köhögve, vakon kerestem a kiutat. Nem emlékszem, hogy hogyan is keletkezett a tűz, ahogy arra sem, hogy jutottam ki az égő házból, arra viszont igen, ahogy a fa sercegett, sikolyokra, és egy vérfagyasztó hangos kacajra, ami visszavonhatatlanul beleégett az emlékezetembe. 

A lépcső felé vettem az irányt, aminek aranyszínű korlátja kígyóként kanyarodott fel az emeletre, megpróbáltam minél kevesebb zajt csapni, azonban minden egyes lépésnél csak úgy visszhangzott a márvány. Az emelet sem volt sokkal barátságosabb. Nem voltam soha félős, most viszont bármit megtettem volna, ha eltűnhettem volna erről az istenverte helyről. Jobbra a második ajtónál álltam meg. Belöktem az ajtót, amit szinte azonnal meg is bántam. A szoba elsőre üresnek tűnt. A helyiségben félhomály uralkodott, szantálfa és dohány szagától volt nehéz a levegő a világosszürkés falon gyönyörű, ámbár groteszk festmények lógtak, fehér lepedőkkel letakart bútorok sorakoztak a fal mellett. Ahogy beljebb mentem, az ajtó hirtelen becsapódott mögöttem, ijedten fordultam hátra. Egy malacképű, kurta nyakú fickó nézett velem farkasszemet. Aaron Ronmell volt az. Világ életében érdekes figura volt, aki sötét haját egészen rövidre vágatva hordta, hatalmas, bozontos, összenőt szemöldöke félelmetessé tette. Amióta csak ismertem igénytelen ember volt, megvetette a munka minden formáját. Ő volt a baráti társaságunk bohóca, aki csak azért volt velünk a bulikban, hogy haza tudjon vinni minket, ha sokat ittunk.

— Ember! Megőrültél? — Ő azonban nem válaszolt. — Mi a fenét keresünk itt?

Az ajtóból bámult rám, én pedig az ablakig hátráltam. Még mindig farkasszemet néztünk egymással.

— Minek hívtál ide te barom? — tettem fel egy újabb kérdést, ám ő még mindig nem szólt egy szót se. Idegesen túrtam bele szőkésbarna hajamba, miközben megfordultam és kibámultam az ablakon. A hó még jobban rákezdett, és teljesen elfedte a kocsim nyomait. Hirtelen Aaron megtörte a már-már kínos csendet.

— Tudod te azt nagyon jól, Wolf! — Persze hogy tudtam. Nagyon is tudtam.

***

A Red Lótusban a tetőfokára hágott a hangulat. Igaz még csak este nyolc óra volt, de a hely már dugig volt bulizni vágyó fiatalokkal. Az öreg zenegépből valami kilencvenesévekből ránk maradt rettenet szólt, amire az emberek táncoltak, vagyis inkább söröspohárral a kezükben dülöngéltek nem éppen a zene ritmusára. Olyanok is akadtak, akik a nyolcvanas évek diszkó mozdulatait utánozták le. Mások a falak melletti boxokban ültek és iszogattak, nevetgéltek. Jómagam a bárpultnál ültem, üvegestekintettel bámultam magam elé. Az előző este kínos beszélgetésen töprengtem. Arra eszméltem, hogy valaki lecsapott elém a pultra egy whiskys poharat. Felnéztem. Barnahajú, őzike szemű lány nézett velem farkasszemet. Pisze orrát mérgesen felhúzta, gyilkos tekintettel nézett rám, azonban a szeplőitől nem tudtam komolyan venni. Vett egy mély levegőt, majd megszólalt. Hangja arra emlékeztett, mikor valaki végig húzza a körmeit egy táblán.

— Semmi keresni valód nincs itt Damien! — mondta üdvözlés gyanánt. Még a hideg is kirázott a hangjától. Megpróbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, azonban a pult mögötti tükörből visszanéző tükörképem inkább vicsorgott.

— Tényleg Cherry? Ki van írva valahova, hogy be se tehetem ide a lábamat? — szavaimból csak úgy facsarni lehetett a maró gúnyt és rosszindulatot. Cherry és én sohasem voltunk jóban, olyanok voltunk, mint a kutya meg a macska. Mindig marakodtunk – mondjuk azért utált mert megvolt nekem a húga és ezt a törékeny egója nem bírta elfogadni.

— A történtek után — olyan halkan kezdett bele, hogy a szájáról kellett leolvasnom a mondanivalóját —, azt hittem van annyi eszed, hogy nem jössz ide Dam! Nem látunk itt szívesen. Ezt te is tudod.

Hangosan felnevettem, miközben pohárral a kezemben hátat fordítottam Cherrynek. Úgy éreztem azok az emberek, akiket régen a barátaimnak hittem elárultak, hátba szúrtak. Mélázásomból ritmusos tapsolás rázott fel, velem szemben pedig egy köpcös férfi volt a kör közepén. A jobb lábán állt, a balt fogta miközben szabad kezével kalimpált. A vicces látványt nem csupán táncával érte el, hanem hogy nyakkendője a homlokára volt kötve. Bizonyára többet ivott a kelleténél és már egész jól érezte magát. Úgy tűnt, hogy az embereknek tetszik az előadása és bíztatták is, hogy folytassa. Nekem azonban nehezemre esett nevetni. Én már nem tartoztam ide. Minden idegen volt itt, és hiába lógtak ugyanazok az ezeréves karácsonyfadíszek a falakon, és állt a sarokban a fenyőfa a hely, ami egykoron törzshelyem volt, idegennek tűnt. Nekem már nem volt itt keresnivalóm. Blackstonehillt már nem nevezhettem otthonomnak. Elfogott az undor és lecsaptam a teli poharat a pultra, mellé dobtam egy tízest.

— Tartsd meg a többit! — morogtam és elindultam a kijárat felé. Szilveszter este volt. Sűrű fehér köd ereszkedett le és a hideg decemberi levegőt megtöltötte a puskapor jellegzetes szaga. Mindenhonnan zene szólt, az emberek ujjongtak, petárdák robbantak, autó szirénák harsogtak. A hó nagy pelyhekben hullott. Ahogy kifele igyekeztem Aaronba futottam, aki jókedvűen üdvözölt, miközben egy lány csimpaszkodott rajta. Egyből felismertem benne Medlyn Hamptont. Régóta ismertem, és sohasem volt egy szépségkirálynő. Tudom, nem szép, ezt mondani egy lányról, de kifejezetten rusnya teremtésnek született, akit talán csak az apja, na meg Aaron látott szépnek. Hosszú, kócos haja gusztustalan csimbókokban omlott a vállára. Kicsit kancsalított, és ráadásnak kövér is volt, de a csúnyábbik fajtából. Azonban, én úriember módjára csak a háta mögött gúnyolódtam rajta, na meg akkor, ha totálisan be voltam rúgva. Medlyn azonban nem vette sértésnek. Talán ez volt, az egyik legjobb tulajdonsága. Semmin nem tudott megsértődni.

A hó még jobban rákezdett, én pedig feljebb húztam a cipzárt a kabátomon. Hárman álltunk az út szélén, arra várva, hogy a kocsik és a kamionok elfogyjanak végre. Persze sokkal egyszerűbb lett volna elsétálni az alig párszáz méterre lévő gyalogátkelőig, de sem erőm, sem kedvem nem volt ilyesmihez. Az utóbbi időben összecsaptak a fejem felett a hullámok és nem akartam mást, csak haza menni.  Elviselhetetlenül fáztam, és rossz érzés fogott el. Alkoholos mámorukban Aaron és Medlyn meg már vagy félórája csókolóztak a viharos hóesésben, és kezdett rohadtul idegesített a cuppogásuk. Szívem szerint otthagytam volna Őket. Magam sem tudom, hogy miért nem tettem meg, talán mert így akartam elhitetni sajátmagammal, hogy mégsem vagyok rossz ember. A kezem szinte lilára fagyott, és mérgesen szitkozódtam, hogy miért nem akarnak elfogyni a kocsik. Aztán egy piros kamionost megszállta a karácsony szent szelleme, bal oldalról érkezett és megállt nekünk. A jobbról jövő fehér dupla kamion is úgy vélte, hogy megszabadít a cuppogás további hallgatásától, és intett, hogy menjünk át.

— Átengedtek — kiabáltam oda a párocskának.

— Akkor menj! — szól Aaron flegmán én pedig vérig sértődtem. Elindultam hát, közben pedig az járt a fejembe, hogy kiverem a fogait. Utáltam, hogyha lekezelően beszéltek velem. Hirtelen fékcsikorgásra lettem figyelmes. Jobb oldalról az ott álló hatalmas fehér kamiont, kielőzte egy autó. Láttam a fényszóróit, azt hittem gyorsabb leszek, mint a kocsi. Átvillant az agyamon, hogy mi van, ha megállok előtte? Ha elüt és esetleg meghalok?

A fülembe hallottam a saját szívem dobogását, s ez elnyomta a körülöttem lévő hangokat. Olyan volt, mintha lelassult volna az idő, mintha az útnak sohasem lenne vége.

— Vigyázz Dam! — üvöltötte Medlyn, majd minden elsötétült. Mint amikor az ember álmodik. Nem éreztem fájdalmat és nem is féltem. Hallottam hangokat, valaki kérte, hogy hozzanak egy takarót. Egy nő beszélt hozzám. A szavakat hallottam, de az értelmüket már nem fogtam fel. Mindazonáltal bőszen válaszolgattam a talán fel sem tett feltett kérdésekre. Valaki határozottan lefogott így fel sem bírtam kelni. Az adrenalin, ami szétáradt a testemben, szinte mámorítóan hatott rám. Csukott szemmel vártam azt a vakító fényt, vagy a testen kívüliséget, de hoppon maradtam. Sem fehér fény, sem alagút nem volt. Csak az adrenalin múló hatása, amit felváltott a fájdalom. Hirtelen elemelkedtem a talajtól, hallottam, ahogy kocsiajtó csapódig, felbőg a motor, felharsan a sziréna, majd egy lágy női hangot, ami nyugtatni kezdett. Csakhogy én olyan nyugodt voltam, akár egy hulla. A szám kiszáradt, a fájdalom elviselhetetlenné vált, de nem szóltam ezekről. Nem akartam még nagyobb gondot okozni.

— Bekapcsoltuk a szirénát, de ne ijedj meg, nincs nagy baj, csak előbb akarunk a kórházba érni — szólt egy határozott férfihang. Engem azonban csak az foglalkoztatott, ha semmi gond nincs, miért kell igyekezni? Aztán újra megvilágosodtam, biztosan hamarosan zár a kórház. Nem tudom, hogy meddig tartott az út, de mikor újra kinyitottam a szemem, egy fehérre mázolt plafonra lettem figyelmes.  Egy gép folyamatosan pittyeget mellettem. Sötét volt, de így is tudtam, hogy nem otthon vagyok. Nyűgös voltam. Haza akartam menni, de aludni szerettem volna. Az ajtó kinyílt.

— Damien Wolf? — hallottam, egy kedves női hangot. Felé fordítottam a fejem. Egy sötéthajú, alacsony nő állt mellettem. Fekete szemében, mintha saját lelkemet láttam volna viszont. Erőtlenül bólintottam. — Nyugodjon meg, minden rendben lesz! — kezét az enyémre helyezte. Érthetetlen fáradság nehezedett rám. Behunytam a szememet. Minden lélegzetvétel fájt. A nővér, mert gondolom az volt, szavai visszhangoztak a fülemben „minden rendben lesz!” Az ébrenlét és az álom határán lebegtem. Féltem. Fel akartam ébredni, abban reménykedtem, hogy ha kinyitom a szemem otthon leszek. A saját szobámba. Hatalmába kerített valami, amitől nem tudtam szabadulni. Mindent hallottam, ami körülöttem történik, éreztem az illatokat, de nem láttam semmit. Hatalmas feketeség uralta az elmémet, és nem tudtam szabadulni a félelemtől. Tudtam, hogy meg fogok halni. Éreztem a halál csípős leheletét. Nagy dilemmához érkeztem. Adjam fel? Vagy küzdjek tovább? Éljek, egy olyan életben melyet elcsesztem, és már nem tehetem jóvá?

Az újév, mindenkinek mást jelent. Sokak ünnepelnek, fogadalmakat tesznek, hogy megváltoznak és vannak, akik nem érik már meg az újévet. Hallottam, ahogy az éjszakás nővér benyit, ahogy kinn zene szól, ahogy a petárdák robbannak, ahogy a parádézó kisgyerekek vagy éppen felnőttek papírtrombitát fújnak. Hallottam ahogy a tömeg visszafelé számol, ahogy az első tűzijátékok robbannak, és hallottam egy hosszú sípoló hangot. Csend lett. Bosszantó. Mély. Fülsiketítő csend. Magány telepedett rám. Egyedül voltam valahol a sötétben.

Hiszen a létezés arról szól, hogy megszületsz, élsz és a végén meghalsz. Hogy mi vár most rám? Az évszázad legjobb bulija, amibe érdemes volt belefogni.