Első fejezet ~ Egyedül a sötétben

 

Sötétség uralkodott mindenen. A félelem megbénította a testemet. Kétségbe esve, próbáltam felébredni. A testem viszont nem akart engedelmeskedni. A pánik hullámokban tört rám. Ordítani akartam, de nem tudtam. Az ajkamba haraptam, fémes ízt éreztem. A fájdalom pedig szétáradt a testemben és lassan magamhoz térített. Kinyitottam a szememet. Egy omladozó plafont pillantottam meg először. Megpróbáltam felülni, azonban észrevettem valamit a szemem sarkában. Csupán egyetlen sötét villanás volt. Annyira megrémültem tőle, hogy a padlón találtam magam. Tenyerembe temettem az arcomat, és előtört belőlem egy hatalmas sóhaj. Lassan felemeltem a fejem, és körülnéztem.

Egy elhagyatott kórteremben voltam. Elfogott az undor, mikor rájöttem, hogy egy régi, rozsdás kórházi ágyon feküdtem, egy keskeny, vérmocskos, bogaraktól hemzsegő matracon. A szobában még öt ágy volt, némelyik összeszakadva, csupasz csontvázként roskadt össze. A málló falakon graffitik és egyéb falfirkák éktelenkedtek, ami kicsit megnyugtatott. Az ajtó után kutattam, ami persze a lehető legmesszebb volt tőlem. Egy egyszerű fehér kórházi ajtó, közepén foncsorozott üveggel. Többször is megcsíptem a karomat, hátha felébredek a rémálomból, de nem használt. Ott maradtam a szobába. Tenyerembe temettem az arcom, és próbáltam visszaemlékezni valamire, akármire. Vettem egy mély levegőt, majd becsuktam a szemem és hirtelen kinyitottam újra. Csak annyit értem el, hogy elszédültem. Ekkor néztem végig magamon. A kezeim érdesek voltak és nagyok, a körmeim mocskosak és tövig rágottan ültek hosszú, csontos ujjaim hegyén. A bal karomon egy hatalmas lila folt éktelenkedett. Az a valami, ami rajtam volt nagyon hasonlított a kórházi hálóingekhez. Kényelmetlen volt, és durva, zsákvászon szerű anyagból készítettek. Rémesen néztem ki, és úgy is éreztem magam. A fejemben sok kérdés kavargott olyanok, melyek másoknak magától értetődik, mint például az, hogy; „Ki vagyok?” vagy, hogy „Hol vagyok?”. Azonban voltak egészen gonosz és zavarba ejtő képzeteim is, amik normális embereknek az eszükbe se jutna. Nem tudtam, mi történt velem és ez megrémített. Kétségbeesetten kutattam egyetlen kósza emlék után, de az agyam cserben hagyott. A kezem ökölbe szorult, és mérgembe hatalmasat ütöttem a matracba. Hirtelen elfogott egy érzés, amiről nem tudtam honnan jött. Eldöntöttem, hogy kimegyek azon az isten verte ajtón.

Belekapaszkodtam a matracba és próbáltam felhúzni magamat. Hiába parancsoltam meg az agyamnak, hogy fel kell állnom, mintha nem értené mit akarnék. Behunytam a szemem, és elszámoltam háromig, majd felhúztam magam. A talpam a hideg járólapnak csapódott. Sikerült ugyan felállnom. Kissé ingatag voltam, de talpon maradtam. Vártam egy kicsit, és amint visszanyernem az egyensúlyomat tettem egy tétova lépést. Majd még egyet. Lassan, de biztosan elindultam az ajtó felé. Már éreztem a szabadság mámorító ízét, de amikor lenyomtam a fémkilincset minden reményem szertefoszlott. Teljesen úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Az ajtó zárva volt.

— Nyissák ki! Hall engem valaki? — kezdtem el ütni az ajtót, azonban válsz nem érkezett, mintha senki sem lenne itt. Kissé összezavarodtam, nem értettem semmit. — Hahó! Hát ez kurvára nem vicces!

Még egy párat rácsaptam az ajtóra, de semmi sem történt, majd hirtelen egy kéz jelent meg az üvegen. Meglepetésemben hátra tántorodtam, és elbotlottam a földön heverő ócska matracban. Ahogy elvágódtam a földön a fejem nagyot koppant a járólapon. Egy fájdalmas kiáltás hagyta el a szám. Megpróbáltam feltápászkodni a padlóról – s bár gyorsabban ment, mint az előbb a fejem még mindig sajgott. Odakaptam a kezemet, szerencsére nem vérzett. Körbejártam a szobát. Hat rozsdaette ágy, két ócska matrac és megannyi lom volt ott. Az ablakokat bedeszkázták. A kijutásom esélytelenné vált. Csapdába estem. Végső elkeseredésemben visszamentem az ajtóhoz, és rátapasztottam a fülemet hátha meghallok valamit. Egy neszt, léptek zaját vagy halk kuncogást, azonban csendesnek tűnt a túloldal. Túlságosan is annak. Rossz érzés kerített a hatalmába. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó meg sem moccant.

— Francba! — káromkodtam, miközben összeroskadva, egy utolsó erőtlen próbálkozás után visszaültem a koszos ágyra. Nem tudtam mennyi idő telt el azóta, hogy felébredtem, az időérzékemet teljesen elvesztettem, és talán el is szundíthattam, mert mire kinyitottam a szememet, már besötétedett. Lélekölő volt, ahogy egyre ment le a nap, és ott maradtam egyedül a sötétben. Az elmémben újra megjelent az a szűnni nem akaró rossz érzés, mely már beitta magát a szívembe. Újra megindultam az ajtó felé, hogy felkapcsoljam a villanyt, de ahogy rányomtam a villanykapcsolóra, semmi sem történt. Összetörve kullogtam vissza az ágyhoz, hogy aztán leroskadjak rá. A nappal együtt az én reményem is egyre fogyott. A sírás kerülgetett, libabőr futott végig a karomon, legszívesebben üvöltöttem volna, vertem volna az ajtót, de valami visszatartott. Sosem szerettem egyedül lenni, ezt biztosan tudtam. A kórtermet ellepte a sötét. Szaporábban vettem a levegőt, mintha a szoba egyre kisebb és kisebb lett volna. Előtört belőlem a zokogás. Miért történik ez velem? Mit követtem el, amiért ezt érdemlem? Bármit meg adtam volna, hogy vége legyen. Aztán hallottam valami zajt, mint amikor valaki nem találja el a kulcsot a zárban, aztán lassan, nyikorogva kinyílt az ajtó. Kezdeti megkönnyebbülésem azonban átcsapott valami egészen másba. Az a csoszogó hang egy életre az elmémbe égett. Egy sápadt, feketehajú nő szerű lény lépett be a szobába, vérmocskos nővérruha volt rajta. Arca nagy részén, véres, elüszkösödött seb tátongott, szája be volt varrva. Szemgolyója hiányzott, szemgödrei üresen meredtek rám, mégis pontosan tudta, hogy hol vagyok, kezében hatalmas fecskendőt tartva indult meg felém. Mozgása lassú volt és suta. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Reméltem, hogy csak egy rémálom, de egyáltalán nem tűnt annak. Az a valami beszélni próbált, de nem értettem mit mondott. A hangja sziszegésre, nyöszörgésre hasonlított, a szája lassan mozgott, fekete, véres lé folyt a varratokból.

Az a valami csoszogva, botladozva jött felém, és nem volt hova bújni. Hiába hátráltam, a hátam egyszer csak a falnak csapódott. Az alak utolért, rádobott az ágyra, és két feslett koszos bőrszíjjal lekötözött. Belém bökte a fecskendőt majd hátra vetette a fejét, és hosszú, fülsiketítő sípolásba kezdett. Félelmembe becsuktam a szememet, és arra gondoltam, ha nem látom, nem is létezik, hallottam, ahogy kifelé csoszog a kórteremből. Lassan kinyitottam a szemem, de minden elhomályosodott én pedig egyszerűen elájultam.

 

***

 

 

— Damien — hallottam Dr. Arthur Keeland elgyötört hangját. Lassan felemeltem a fejem, figyeltem ahogy becsukta maga mögött a kezelő ajtaját, átszelte a szobát, majd leült velem szembe a bőrkarosszékbe, és átvetette egymáson a lábait. Ahogy végig mértem, rá kellett jönnöm, hogy eléggé megváltozott az első találkozásunk óta. Arca beesett volt, sötét szemei alatt még sötétebb karikák éktelenkedtek, fekete haja megnőtt, már a füle alá ért. Mindig makulátlan fehér köpenye, most gyűrötten lógott rajta, és a névtáblája is fejjel lefelé hirdette a doki nevét. — Hogy érzed magad? — tette fel a kérdést, miközben a tollát kattogtatta. Nem igazán tudtam, hogy mit is válaszolhatnék erre a kérdésre, hiszen a történtek ellenére, még így is jobban festettem a kinyúlt fehér pólómban és szürke tréning nadrágomban, egy tűvel a kezemben, mint Ő. Így csak megvontam a vállamat. A doki megforgatta a szemét, majd fekete jegyzetfüzetébe kezdett el írni.

— Szeretném, ha elmesélnéd, hogy mi is történt akkor este — a hangja fáradtnak tűnt, de mégis parancsoló volt. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mit is mondhatnék neki, hiszen arra magamtól is rájöttem, hogy nem az elviselhetetlen forróságra kíváncsi, vagy a fa ropogására, sokkal inkább arra, hogy én hogyan is éltem túl, mikor a nevelőapám, Blaze bennégett.

— Nem akarsz semmit sem mesélni? — kérdezte halkan az orvos, amire felkaptam a fejem. Dr. Keeland megígérte anyámnak, hogy hamarosan jobban leszek. Három hónapja laktam a St. Marie szanatóriumban és azt kell, hogy mondjam az idő múlásával minden egyre rosszabb lett. Rémálmok gyötörtek, ismeretlen emberek halálát álmodtam meg, amit reggelre címlapon hozott az újság. Hetek óta fejfájás kínzott, alig ettem valamit. Megpróbáltam meghúzni magamat, csendesen ültem a szobámba, vagy az ablakon bámultam ki. Nem sokat aludtam, és ha le is hunytam a szemem, üvöltve ébredtem fel, saját verejtékemben úszva. Újabb vállrándítással válaszoltam neki. — Akkor mesélj nekem arról, hogy mit csináltál Adammel? Tudod, Ő volt az, aki beszélgetett az angyalokkal meg az Istennel. — most rajtam volt a sor, hogy megforgassam a szememet. Adam Parker egy negyvenes férfi volt, akivel pár hétig szobatárak voltunk. Első naptól kezdve a szent küldetéséről beszélt, valami olyasmiről hadovált, hogy az angyalok kiválasztották hadvezérükké, meg hogy Isten majd megjutalmazza a tetteiért. Hol volt az Istene, meg az angyalai, amikor elkezdtem ütni, és ömleni kezdett a vére? Hol volt, mikor hőn szeretett báránya eszméletlenül feküdt a lábami elött? Ám mielőtt bármit is mondhattam volna, a doki folytatta. — Vagy Robert? Ő volt, akinek annyi hang suttogott a fülébe. Tudod mi lett vele, Damien? — erre sem mondtam semmit. Túl sokat beszélt. Megérdemelte, hogy a fejére szorítottam, azt az átkozott párnát. Csak, azt akartam, hogy hallgasson. Hogy végre fogja be a száját! Nem állt szándékomban megölni, csupán rá akartam ijeszteni.

 — Csalódott vagyok! — sóhajtotta a doki, majd összecsukta a naplót. — Akkor mára végeztünk is. Elkeserít, hogy ilyen makacsul ellenállsz. Nem én vagyok az ellenséged, Damien. Segíteni akarok neked, de ahhoz az kell, hogy te is akard. Tudod, hogy mi lesz, ha nem ered meg a nyelved?  — megráztam a fejem. — Persze, hogy nem! Ma felhívott egy nyomozó, és rólad érdeklődött. Arról, hogy mennyire vagy beszámítható, és hogy kihallgathatnak-e. Azt is mondta, hogy elképzelhető, hogy te gyújtottad fel a házat.

Csak ültem ott a széken megsemmisülve. Nem hittem a fülemnek. Az ajkamba haraptam.

— Az isten szerelmére — csatatant fel a doki —, hiszen még csak tizenhat éves vagy! Előtted az egész élet!

— A Holloway-birtok — Dr. Keeland egy pillanatig megütközve nézett rám, hiszen a diskurzusaink többnyire abból álltak, hogy Ő kérdezett én meg az ablakon bámultam ki.

— Milyen hely az? — kérdezte, miközben próbálta elnyomni az áttörésénél érzett diadalt. — Voltál már ott?

— Voltam. Ott nőtem fel.  

 

***

 

A nap első sugarai bekíváncsiskodtak a bedeszkázott ablakok résein. Nagyokat pislogtam, miután kinyitottam a szememet. A szoba forgott velem, a fejem hasogatott, hányingerem volt. A szám cserepesre száradt, a csuklómból vékony csíkokban folyt a vér. A tervem, miszerint addig mozgatom a kezemet, még az ki nem csúszik a bőrszíjból, lehetetlennek tűnt, és amikor azt hittem, hogy nem lehet már ennél is rosszabb, akkor be kellett látnom, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A hollywoodi sikerfilmekben annyira egyszerűen meg tud szökni a fogvatartott hős. Könnyedén kicsúszik a kötelekből hiszen a vére síkossá tette azt, azonban ez egy nagy baromság. Hiába forgattam a kezemet, húzhattam amilyen erősen csak lehetett csak azt értem el vele, hogy még több vért veszítettem és kezdtem egyre jobban szédülni. Már egyetlen egy hang sem jött ki a torkomon. Félig ülőhelyzetbe vergődtem magam, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Az időérzékemet teljesen elveszítettem és fogalmam sem volt róla, hogy mióta vagyok itt, ahogy azt sem tudtam, hogy hogyan kerültem ide vagy, hogy mi volt az a lény, ami megtámadott.  Egy dologban azonban biztos voltam, hogy az a valami hamarosan bejön azon az ajtón. Elfogott a félelem. Vettem egy mély levegőt. Az este egyre csak közeledett. Újra és újra megrángattam a bőrszíjat, az azonban még mindig nem engedett. Azonban mielőtt teljesen lement volta a nap, az ajtó felől furcsa hangot hallottam, olyan volt mintha valami nagyot és fémeset húztak volna el előtte. Pár percig némán az ajtóra meredtem.  Hirtelen olyan hangra lettem figyelmes, mintha valaki az ajtóüvegén végighúzott volna valami éleset. Nem tudtam mi történik odakinn, de sejtettem, hogy valami rossz. Nyeltem egyet. Lépteket hallottam az ajtó túlsó oldaláról, valaki lenyomta a kilincset és az ajtó nyikorogva kinyílt. Egy sötétbe öltözött alak lépett be a szobába. Háta mögül fehér fény szűrődött be. A hirtelen jött fény bántotta a szemet, ezért elfordítottam a fejemet. Az a valami nesztelenül suhant be a szobába. Éreztem ahogy az ágy besüppedt mellettem. A vér megfagyott az ereimben. A lény furcsa hangot hallatott, majd hirtelen eltűnt a kezemről a bőrszíj. Fellélegeztem, azonban ez nem tartott sokáig, hiszen ahogy köszönetet akartam mondani megmentőmnek jeges rémület fogott el. Csupán egy koponyával néztem farkasszemet.

Hirtelen nem tudtam mi tévő legyek, előbb cselekedtem minthogy végig gondoltam volna. Lerúgtam az ágyról, azt a valamit és elfutottam az ajtó felé. Félúton azonban összeakadtak a lábaim, és elestem. Csupán egy hatalmas koppanást hallottam, majd minden elsötétedett. Én pedig újra egyedül maradtam a sötétben.

 

Sziasztok! 

Mint látjátok újra írtam a fejezetet. Most, hogy megint nyakamba szakadt egy kis szabadidő, úgy gondoltam folytatom. Átolvasva azonban egészen összecsapottnak, hosszúnak és unalmasnak tűnt. A rész új címet is kapott rövidebb lett és kissé „horrorisztikusabb” Remélem, hogy jobban tetszik. Kellemes húsvéti ünnepeket nektek.